A jelölés fogalma elválaszthatatlan az eloadásétól. Tulajdonképpen minden írás csak jelölés, és minden olvasás eloadás. A költészet egy olyan muvészet, amely az érzékekre hat, és egyidejuleg több érzékszervet is muködésbe hoz. Az írásbeliséget nem ismero társadalmakban a törzs tagjainak olvasniuk kellett a költemény megszólaltatását kiséro mimikából, gesztusokból, az eloadó öltözékébol, a különféle rajzos és festett ábrákból, a szimbolikus tárgyakon végrehajtott muveletekbol. A költészet mind a mai napig megorizte érzéki jellegét, s azt a képességét, hogy többféle érzékszervre hasson. Az eloadómuvészet egyik formájában a testbeszéd helyettesíti az emberi hangot, és még aki magában olvas, az is forgatja a lapokat, mozgatja a fejét, a szemét, valamint a nyelvét és az ajkát, vagy legalábbis a nyelvgyökét, és így tovább.

A látvány, hang és beszéd közti fizikai kapcsolatnak egy belso beszéd, belso látvány és belso hangzás a tükörképe. Gondolataink mentális képek és belso monológok kombinációi. E kapcsolatteremtések révén tudunk nevet adni annak, amit látunk, és képet alkotni arról, amit hallunk. A költemény, akár halljuk, akár látjuk, a belso érzékelést stimulálja. Az angolszász harcos, aki a Beowulf eloadását hallgatta egy fából ácsolt kastély félhomályos csarnokában, nemcsak arra volt képes, hogy sárkánynak lássa a tuzbol felcsapó lángnyelveket. Fejében seregnyi kép rajzott, melyet a szavak idéztek fel. Mi már magunkban olvasunk, de ha még nem váltunk a gyorsolvasás rabjaivá, a belso hang bennünk is megszólal, és képeket idéz elénk. A költoi "képrol" rengeteget írtak - de amire utalnak vele, az voltaképp nem a papíron van, hanem az agyunkban keletkezik.

A nyugati világ eszázadi kultúrájában az az uralkodó tendencia, hogy az olvasás egyre sietosebb és egyre érzékietlenebb tevékenységgé válik. A kortárs költészet ugyanakkor szembeszáll ezzel a tendenciával, újra felfedezi más kultúrák olvasási módszereit, és újakat állít melléjük. Míg az emberek többsége számára az olvasás már csak az információszerzés egyik technikája, addig a költok alternatív jelölési rendszereket és újfajta eloadásmódokat próbálnak létrehozni. Tanulmányomban elobb a gyarmatosítás elotti Mexikó, a késo Tang kori Kína és a Jakab kori Anglia példáján szemléltetem, hogyan olvastak költeményeket a mienkétol különbözo kultúrákban, majd a kortárs költészet néhány jellegzetes jelölési rendszerével foglalkozom, illetve azzal a kérdéssel, hogy hogyan olvassuk oket.

---

Mexikó, 1500

A spanyol hódítást közvetlenül megelozo idokben Mexikóban sokfajta könyvet és dokumentumot használtak. A legmuszészibben kidolgozottak mind közül talán a maják vallási könyvei voltak, melyekhez mára elvesztettük a kulcsot. Az aztékok kozmopolita városában, Tenocstitlánban (a mai Mexikóvárosban) számtalan fajta kézikönyvet, hivatali iratot és törvénygyujteményt hozták létre és használtak fel. Az aztékok vallási és történelmi tárgyú könyveket is alkottak, melyeket szoros kapcsolat fuzött a költészethez. Rendszerint hosszú csíkokra hasított állati borbol vagy fügefa háncsból készítették, s tekerccsé göngyölték vagy leporellóvá hajtogatták oket. A lapokat keményítovel kezelték, és élénk, de nem túl sokféle színu, ásványi alapú festékkel, vagy koromból nyert tussal festették meg. Az elemek egy ikonográfikus rendszerbe illeszkedtek, s az erosen stilizált képek szóban többféleképp is visszaadható fogalmakat reprezentáltak. Vagyis ez a rendszer nem szavak lejegyzésére szolgált. A jelek között ritkák a talányosak, többbségük konkrét kép, nem pedig a szavak hangzására utaló elvont szimbólum.

Arról, hogy hogyan olvasták ezeket a könyveket, nem tudunk semmi bizonyosat. Magam is hosszú évekig dolgoztam egy tanulmányon, melyben választ kerestem a nyitott kérdésekre. A következokben röviden vázolom, milyen következtetésekre jutottam. A legtöbb szakember szerint az aztékok könyvei emlékeztetoeszközök voltak, olyan dolgokra emlékeztették olvasóikat, amelyeket máskülönben elfelejtettek volna. A hivatalos dokumentumoknak tényleg lehetett ilyen funkciójuk, de a vallási és történelmi könyvekkel kapcsolatban semmi alapja sincs hasonló feltételezésnek. Az aztékok a mi fogalmaink szerinti írásbeliséget nem ismerték, és valószínuleg nem volt szükségük rá, hogy a történelmükre és a mitológiájukra emlékeztessék oket. Az írásbeliséget nem ismero népeknek rendszerint kituno a memóriájuk. Minden bizonnyal többféle rendu és rangú hivatásos dalnokuk volt, egyesek a mítoszokra, mások a történelemre, megint mások a genealógiára "szakosodhattak", valahogy úgy, mint a Lord Parry által tanulmányozott jugoszláv rítusénekesek, vagy mint a nyugat-afrikai családfa-dalnokok, akikre Észak- Amerikában a Gyökerek c. filmsorozat irányította rá a közfigyelmet.

Az olvasásnak valóban az emlékezet erosítése lehetett a legfontosabb funkciója, csakhogy nem az általunk megszokott értelemben. A rendelkezésünkre álló információk arra engednek következtetni, hogy a festett könyvek és a recitálások az oktatás nélkülözhetetlen kellékei voltak. A könyvek vizualizálható formában vésték a tanulók emlékezetébe népük mítoszait és történelmét. Vagyis nem az volt a céljuk, hogy olyasmire emlékeztessék olvasóikat, amit máskülönben elfelejtettek volna, hanem hogy bizonyos dolgokat felejthetetlenné varázsoljanak. A bennszülöttek stílusának jellegzetességei - az egyszeru és ragyogó színek, a határozott fekete keretek, az azonnal felismerheto képek, a mellérendelés elvére épülo, vibrálóan színes kompozíciók - tökéletesen megfeleltek ennek a feladatnak. A tanulók fejében a versbe szedett mítoszok, mesék, eredettörténetek, imák a könyvben látott képekkel együtt raktározódtak el. Szó és kép nem feltétlenül magyarázta, kommentálta, inkább árnyalta, kiegészítette, kiterjesztette egymást; mindegyik olyasmit nyújtott, amire a másik nem volt alkalmas. A képek és a hangok felbukkantak a tanulók álmaiban, színezték képzeletüket, formálták világszemléletüket, és hatást gyakoroltak egész további életükre. Tezeatlipoka képe nem azért szerepelt a könyvekben, hogy az olvasók tudomást szerezzenek az istenségrol - mindnyájan tökéletesen bizonyosak voltak jelenvalóságában - hanem azért, hogy egy konkrét képet tárítsanak hozzá, amely azután a vele kapcsolatos mitológiákba és liturgiába is beleszövodött.

1. ábra
A szerzo vonalrajza a Codex Borgia 30. oldaláról. Az újjászületése látens formáját (Kecalkoatlt, a Hajnalcsillag-istent) tartalmazó halott nap az alvilág bugyrában. A napot a ciklikus naptári jegyek, valamint az esoisten négy megtestesülése veszi körül. A képet talán mandalaként használták.

Több forrásból is tudjuk, hogy különféle szertartások alkalmával falakon tették közszemlére a szétteregetett könyveket. Képzeljük el, amint az olvasók a könyvek elott állva az ifjúkorukban tanult verseket mormolják, és felfrissítik az emlékezetükben élo képeket. Mintha csak egy mai performansz, mondjuk Jackson MacLow Gathájának eloadóit látnánk magunk elott: a performerek minden idegszálukkal a képekre és az általuk kiejtett hangokra koncentrálnak, és ezáltal a közösségérzés is felerosödik bennük.

A történelemkönyveket az eposzénekesek használhatták. A néhány fonyi közönség körülülte az énekest, aki a könyvet önmaga és a hallgatósága közé helyezte, kinyitotta, és énekelni kezdett. Az énekes csak minimális mértékben támaszkodott a partitúrára. A könyvnek az volt a fo rendeltetése, hogy a dalnok hallgatósága megszemlélhesse (és az agyába véshesse) a dal képi mását. Nyilván nemcsak csoportosan olvastak. A magányos olvasás azonban nem néma olvasást jelentett: az olvasó valószínuleg elszavalta a különféle témájú verseket. Bizonyos, foként vallási tárgyú könyvek esetében az olvasás a jóga egy neme volt. Vallási könyveket a tibeti buddhistáékhoz hasonló vizualizációs gyakorlatokhoz is igénybe vehettek, e gyakorlatok pedig fontos szerepet játszhattak az aztékok vallásában oly lényeges isten-megtestesítésekben. A Codex Borgia (1. ábra) középso részét talán mandala-sorozatnak tekintették. A vallási könyvek listákat, táblázatokat és naptárakat is tartalmaztak, melyek segítségével jósolhattak és rituális ünnepeket szervezhettek. Nyilván másképp olvasták oket, mint a kevésbé szigorú szerkezetu könyveket, s talán új ismereteket is szereztek belolük. De az olvasó még akkor is szertartásosan viselkedett, amikor csak egy naptári adatot akart ellenorizni, és kántálva olvasott.

A leporelló formátum az említett olvasásmódok mindegyikével összhangban volt. Az eposzénekes annyi oldalt teríthetett ki a közönsége elé, amennyit csak akart. A szertartások során az egész könyvet be lehetett mutatni. S ha az olvasó a kezébe vett egy könyvet, a lapokat szétnyitva-összecsukva különféle sorozatokhoz, együttállásokhoz juthatott. Ha például az elso és a hatodik oldal akarta egymás mellé helyezni, akkor egész egyszeruen összecsukta a köztük lévo lapokat.

1.o. 6.o.

2-5. o.

Ez különösen a rituális naptárak esetében lehetett hasznos, mert módot adott a táblázatok, diagrammok és naptárak összehasonlítására és egybekapcsolására. De a történelem megértését is megkönnyíthette: Mexikó oslakossága a történelmet ciklikus folyamatnak tartotta, és a leporelló formátum módot adott a ciklusok összehasonlítására.

A történelemkönyvek egyik érdekes tulajdonsága, hogy alkalmasak arra is, amit futólagos, és arra is, amit alapos olvasásnak nevezhetnénk. A futólagos olvasás során az olvasó beérte az ábrák felismerésével és funkciójuk megértésével. Az alapos olvasás ennél sokkal többet jelentett: az olvasó hosszú részeket recitált olyan, a képekhez társítható versekbol, melyeket a könyv talán nem is tartalmazott. Mondjuk az egyik oldal egy istenalakkal kezdodött: az olvasó eloször az istenséghez fohászkodott, felsorolta a képességeit és a tulajdonságait, majd elmesélte a hozzá kapcsolódó mítoszokat, végül elmondott egy imát. A következo kép egy embert ábrázolt: az olvasó elszavalta a családfáját, az életrajzát, a neki tulajdonított szállóigéket stb. (2. ábra.) 2. ábra A szerzo vonalrajza a Codex Vienna 16. oldaláról. A jobb oldalon szereplo figurák osi istenségek, akik arra várnak, hogy a mixtékok népe elobújjon az apoalai mágikus fa- asszonyból. A felso sorban, illetve a baloldali oszlopban a mixték pátriárkák láthatók. E futólagos olvasásnál alaposabbat csak az a szóbeli kontextus tett lehetové, melybe a könyv eredetileg illeszkedett. Egy oldal gyors végigolvasása néhány percet vehetett igénybe, az alapos olvasás órákig tarthatott. Az olvasással töltött ido nem annyira az adott oldalon lévo információ mennyiségétol függött, mint inkább attól, hogy mennyi interakcióra volt hajlandó az olvasó. Képzeljünk el egy tenocstitláni kalmekakont (egyetemet) úgy 1500 táján. Számos olvasó tartózkodik az épületben, aki mind a maga módján olvas. Az egyik csak rövid idore ugrott be, hogy ellenorizze egy almanachban, összeillik-e két házasulandó a születési adata alapján. A másik azt akarja megtudni egy hasonló könyvbol, hogy melyik napon fog a Vénusz bolygó állása káros hatást gyakorolni valamelyik katonai rend tagjaira. A harmadik egy történelemkönyvet lapozgat; futó pillantást óhajt vetni egy fontos személyiség családfájára. Az iskola egyik szegletében egy eposzénekest ül körül néhány tanuló, s miközben a hos képeit tanulmányozzák, a hallottakat is elraktározzák emlékezetükben. Egy másik csoport egy tudóst vesz körül, aki az ido mechanizmusáról, a csillagok akaratáról vagy a halucinogének és egyéb szent növények rituális használatáról tart eloadást. Egy harmadik csoport történelmi kérdéseket vitat meg egy szétteregetett, vagy új módon összehajtogatott könyv segítségével. Az egyik cella mélyén egy tanuló, miután szigorú böjtött tartott, sanyargatta magát, és eloírásszeruen pszilocibint vagy meszkalint vett magához, egy mantrát ismételget kitartóan. Egész lényével annak az istenségnek a képére koncentrál, akit most, a könyv élo lapjává válva, o maga személyesít meg. Egy leendo könyvillusztrátor ábrákat rajzol a porba, s közben igéket mormol a szimbolikus jelentésu egyenesekrol és görbékrol. Egy fopap a dolgozószobájában ül, s azon tunodik, hogy az elojelek alapján mikorra hirdesse ki egy hamarosan esedékes vallási ünnep kezdetét. Lehet, hogy nincs is könyv elotte - számításaiban korábbi olvasmányaira támaszkodik.

Az aztékok világa tele volt emberi és isteni hangokkal. Az élet normális rendjéhez tartozott megtanulni a hangok jelentését, a madárhangokét éppúgy, mint a növényekét. Az elso dolog, amit egy újszülött azték csecsemo hallott, a bábaasszony buzdító versikéje volt. Élete imák, versbe szedett eloírások és varázsigék körül forgott, s halálakor verseket szavaltak. Az aztékok nem arra használták elsosorban a könyveket, hogy ismereteket szerezzenek, hanem hogy mélyebb tudást szerezzenek arról, amit már tudtak. A könyvek a kultusz lényegéhez tartoztak. A kimondott szó és a lefestett kép közti kölcsönhatásnak mágikus funkciója volt. A szájhagyomány által megorzött, s a hódítás után európai írásjelekkel rögzített verseik ilyen sorokat tartalmaznak: "Úgy élünk mi itt, mintha festett képek lennénk a könyveitekben"; "a szíve talán egy festett könyv"; "o (az életadó) festi meg a lelkedet"; "úgy kopunk ki a világból, mint egy festett könyv". Az aztékok nem ismerték a fonetikus írást, s nem voltak képesek szavakat, szócsoportokat rögzíteni. A könyv nem egy jelkészlet volt, amely eligazítja az olvasót, hogy mit mondjon, hanem egy segítoeszköz, amely lehetové teszi a számára, hogy lássa is, amit hallott. A könyvek és a szavalatok közti bonyolult kölcsönhatások az olvasó-dalnokot olyan nagyfokú fizikai és szellemi aktivitásra késztették, amilyenre a betuírásos könyvek világában nincs lehetoség.

Kína, 810

Az évszázadok során a kínaiak sokféle felületre írtak - a változatok száma még nagyobb, mint a gyarmatosítás elotti Mexikóban. Ismerték és használták az összes fontosabb könyvformátumot: a tekercset, a leporellót, a mappát és a különbözo típusú gerinckötéseket. Szinte a kínai írás kezdeteiig visszavezetheto az a hagyományuk, hogy házak falára és sziklák oldalára festettek vagy véstek verseket. Az utóbbi gyakorlatot, mely az olvasást a tájban való gyönyörködéssel kapcsolta össze, a kínaiak kifinomult muvészetté fejlesztették. A kínai irodalom tele van olyan emberekrol szóló történetekkel, akik hosszú utazásra vállalkoztak, hogy elolvashassanak egy sziklába vagy templomfalba vésett feliratot. E feliratok olykor nagyon nagy méretuek voltak: több olyan példáról is tudunk, ahol a jelek magassága meghaladta a tíz lábat. A politikai szlogenekkel teleírt óriásplakátok vagy a pekingi "demokrácia fala" nem maóista találmányok. Az olvasók gyakran másolatot készítettek a feliratokról. Nedves papírt borítottak rájuk, melyet belenyomkodtak a vájatokba, és faszénnel vagy tintával dörzsöltek át. A dörzsölt másolatokat felgöngyölték, összehajtogatták vagy könyvbe kötötték, s valószínuleg ez a gyakorlat vezetett a nyomtatás muvészetének kifejlodéséhez. (3. ábra.) Egyes kínai egyetemeken a hivatalos szövegeket kodobokba vésték, és a tanulók úgy állították elo tankönyveiket, hogy dörzsölt másolatokat készítettek róluk. Ez a módszer nemcsak a korlátlan másolást tette lehetové, hanem a szövegek standardizálását, a szövegváltozatok kiiktatását is - jóllehet az utóbbi eredményt a reneszánsz Európának szokták tulajdonítani.

3. ábra Kobe vésett feliratok dörzsöléses másolatából készített leporelló négy oldala. Az írásfelületnek nem kellett laposnak vagy statikusnak lennie. Tuan Cseng-si a kilencedik század közepén beszámol egy munkásnorol, akinek egész testét Po Csü-ji versek borították. A kínai versírás elképzelhetetlen kalligráfia nélkül, a kalligráfiát pedig szoros kapcsolat fuzi a festészethez. E három muvészeti ág között - melyeket Kínában "a három tudásnak" neveztek - nincs éles határ. Ideális esetben a kalligráfia ugyanolyan magas muvészi színvonalú, mint a benne megtestesülo vers. A kínai írás, jellegénél fogva, ösztönzobben hat a szépírás muvészeire, mint az - egyébként szintén gyönyöruséges - latin ábécé. A nagy számú és bonyolult kínai jel még a legjobb formaérzéku kalligráfus tudását is próbára teszi, ugyanakkor az önkifejezési lehetoségek valóságos tárházát biztosítja számára. A folyóírás tovább bovíti a potenciális változatok körét: a kalligráfus - intuitív alapon, a szöveg egészérol alkotott elképzelése szerint -, absztraktabbá tehet, leegyszerusíthet vagy akár ki is hagyhat egyes jeleket. A kézírásokat még a hozzáértok is nehezen olvassák, ami különös fontosságot kölcsönöz a kalligráfus muvészetének. (4. ábra.) A versek gyakran képek kíséretében kerülnek nyilvánosságra, és az egyik muvészeti ágban elért eredmények a másikra is hatást gyakorolnak. Voltak korszakok, amikor a tájképeket, madarakat és egyéb témákat kalligrafikus stílusban festették meg, máskor pedig a jelek festoiségét hangsúlyozták. 4. ábra Hat lap egy fadúcokról nyomott japán leporelló könyvbol. A muvészetek közti határok elmosódása azzal is magyarázható, hogy a festo és a kalligráfus ugyanazokat az alapeszközöket használja: bambusz nyelu, szorbol készített ecsetet, valamint koromból nyert tust. Ez a fajta ecset széles mozgáslehetoséget biztosít a festo-kalligráfus számára: egyeneseket éppúgy lehet vele rajzolni, mint éles szögeket, lágy íveket; vastag vonalakat éppúgy, mint hajszálvékonyakat, és az ecset külso szorszálai segítségével finom mintázat rajzolható a fo ecsetvonások köré. A kalligráfus azonban egyetlen vonást sem hagyhat félbe, hogy pihentesse a kezét, mert nyomban pacát ejtene a muvére. A muvésznek gyorsan kell dolgoznia, és ez egyszerre ösztönzi spontaneitásra, valamint arra, hogy mielott a tusba mártaná ecsetjét, elképzelje, amit festeni akar. A kalligráfus muvészete a vésnök és a fametszet-készíto mesterségével is érintkezett. A kilencedik században már gyakran elofordult, hogy a jeleket mester-kalligráfusok festették rá a ko vagy fa felületére, és a szakmájukban jártas vésnökök képesek voltak pontosan reprodukálni a lágy íveket, az éles szögeket és a külso szorszálak nyomát. Sok kodörzsöléses, illetve fadúcok felhasználásával nyert nyomat ugyanolyan spontánnak hat, mint az eredeti festmény. (3. és 4. ábra.) A három tudás közti kölcsönösség egy másik oka a kínai írás természetében rejlik. Lényegében négy alapveto jelfajta vagy jel-összetevo létezik: 1. a piktogram, azaz a dolgok absztrakt képén alapuló jel (pl.: (mellékeltem a rajzot, valószínuleg scannerezni kell - a ford.) = ember, és úgy néz ki, mint egy pálcikaember; 2. a "gesztogram", amely nem a dolgot, hanem annak valamely megnyilvánulását ábrázolja; 3. a fonogram, azaz a hangot reprezentáló, képi hasonlóság nélküli szimbólum; 4. az ideogram, mely gyakorta a három említett jelfajta kombinációja: úgy jelez egy fogalmat, hogy annak mind képi, mint fonetikai ábrázolása csupán részleges. Arthur Cooper ezt a rendszert etimologikusnak nevezte - ennek az írásfajtásnak ugyanis talán az a legfontosabb jellegzetessége, hogy minden jelnek külön története van. Az írástudó kínai aligha törodik a történelmi elozményekkel, amikor szokványos dokumentumokat, iratokat, leveleket vagy újságcikkeket olvas - ezekben az esetekben a jelek csak szavak szimbólumai. Amikor azonban verset ír vagy olvas, ráhangolódik a hangzás, a látvány, a jel és a fogalom közti megfelelésekre. A komponensek kölcsönhatásai hangsúlyosabbá teszik a folytonosságot és a változékonyságot is. A muvelt olvasó, akinek már van gyakorlata az egymásba szott piktogramok, gesztogrammok, fonogramok és ideogramok tanulmányozásában, élvezni tudja a látvány, a hang, a gesztus és a jelentés közti összhangot. A kínaiak úgy vélték, hogy a hangzás fontos szerepet játszik a költészetben, ugyanolyan fontosat, mint a három tudás. A kilencedik században a verseket általában kántálták vagy énekelték, s az ideális költo nemcsak jó énekes, hanem gyakorlott lantjátékos is volt. Kung fu-ce Lun jü-je szerint "egy muvelt ember csak rendkívüli helyzetekben válik meg a lantjától". A beszélt kínai nyelvek, amelyekben fontos szerepe van a hangmagasság- változatoknak, arra ösztönzik a költot, hogy zenei alakzatokat építsen a verseibe. Talán ez az a tulajdonsága a kínai költészetnek, amelyet a legnehezebb elérhetové tenni a nyugati olvasó számára. Nem tudok egyetlen olyan fordítóról sem, aki megpróbálta volna a kínai vers lexikális jelentésével együtt a zenéjét is visszaadni. A vizuális formák reprodukálására több nyugati költo is kísérletet tett (a saját kísérletemet lásd az 5. ábrán), de a versek melódiája elveszett - talán egy hangkölto vagy egy zeneszerzo vállalkozása több sikerrel kecsegtetne. 810-ben már nyomtatott verseskötetek is léteztek, de a legtöbb költeményt kéziratos formában terjesztették. Ha egy kilencedik századi kínai költo kéziratot kapott a barátjától, eloször is szertartásos mozdulatokkal szétgöngyölte vagy maga elé terítette. Azután nyilván szemrevételezte a papírt vagy a selymet, amire a vers íródott, megtapogatta az anyagot, közben arra is figyelt, hogy milyen neszeket ad ki, talán még meg is szagolta. A kéziratnak elobb az absztrakt formáját vette szemügyre, majd hozzálátott a kalligráfia részleteinek tanulmányozásához - egyelore ezeket is absztrakt formákként kezelve. Csak most fogott hozzá az olvasáshoz. A vers valószínuleg kézírással lett lejegyezve, úgyhogy helyesebb volna silabizálásról beszélni. Feltehetoleg már volt valami elozetes elképzelése barátja kézírás-technikájáról a kézirat absztrakt formája alapján. Most azt figyelte meg, hogy hogyan tükrözodik a forma által sugallt hangulat vagy lelkiállapot az egyes jelekben.. Miután alapos ismeretséget kötött a verssel, s a kalligráfia egyéni vonásairól is képet alkotott, meghatározta a vers formáját. A kínai költemények modern kiadásai néha egy pöttyel, vagy más módon jelzik a sorvégeket, a hagyományos kínai költészetben azonban nem léteztek hasonló konvenciók. Az olvasó a vers belso sajátosságai - a szünetek, a szintaxtis, a párhuzamok stb. - alapján döntött. A leggyakoribbak az öt és hét jelbol álló, közvetlenül a közepük elott sormetszettel ellátott sorok voltak, s a mi olvasónk ennek tudatában igyekezett megállapítani a sorok hosszát. A párhuzamok és az ellentétek központi szerepet játszottak a kor költészetében. Olvasónk valószínuleg velük kezdte az ismerkedést, s csak utána olvasta végig a verset. A kínai nyelvben nincs igeido és nyelvtani szám, s alig van benne olyan köto- és viszonyító elem mint amilyen a névmás, a prepozíció vagy a névelo a nyugati nyelvekben. A kínai költok gyakran ki is hangsúlyozták a kétértelmuségeket, s rendszert vittek a lappangó tendenciába. Olvasónk e kétértelmuségeket nyilván feloldotta valahogy, de az alternatív lehetoségekrol sem feledkezett meg, miközben a vers körvonalai lassacskán kirajzolódtak elotte. A korabeli költészet tele volt célzásokkal, amelyek a fogékony olvasóban reminiszcenciákat keltettek. Olvasónk az elotte fekvo verset számtalan más szöveggel is kapcsolatba hozta, melyeket különbözo helyzetekben hallott énekelni vagy szavalni. Mikor már eleget tunodött a versszakokon, és sikerült megragadnia az értelmüket, kipróbálta a költemény hétköznapi beszéden túli hangzáslehetoségeit. 5. ábra Karl Young: Felhok Fortjade felett (Clouds Over Fortjade); Tu Fu: A toronyban c. költeménye alapján. Ebben a munkában a Tang korban szokásos nyolc soros, soronként öt jeles si formát alkalmaztam. A szavakat az akkori kivitelezési elveknek megfeleloen rendeztem el. Fénymásolással rontottam le a nyomtatás minoségét a dörzsöléses másolatok színvonalára. A sorszerkezetek és sormetszetek keltette ritmusérzet, az intonáció keltette dallamérzet kulcsot adott a költemény elénekléséhez vagy elkántálásához. Sok verset ismert dallamra írtak, s ha olvasónk elég figyelmes volt, a megfelelo dallamon kezdte énekelni a verset, s újabb párhuzamokat fedezhetett fel. Majd lantjáért nyúlt, és kísérni kezdte önnön énekét, vagy orölt egy kis festéket, s maga is festett vagy írt valamit válaszképpen. S ha tetszett neki a költemény, elraktározta az emlékezetébe. Ez a fajta olvasás persze meglehetosen idoigényes, cserébe viszont az olvasó majd' minden érzékét megmozgatja és kielégíti. Kontiunitást teremt a vizuális szöveg és az elszavalt költemény között, melyek kölcsönhatásba lépnek egymással, új élményekkel gazdagítva s különféle tevékenységekre ösztönzve az olvasót. A kínaiak, akárcsak az aztékok, úgy gondolták, hogy az írásnak mágikus hatalma van - a kínai éttermek falára kifüggesztett feliratos szalagok gyakran a tulajdonost védo talizmánok. Sok olyan mítoszt ismerünk, amely a könyvek és az írás isteni és misztikus eredetérol szól, s az írásjelek még mindig orzik hasonlóságukat a Ji King hexagramjaihoz, melyekhez etimológiai kapcsolat fuzi oket. A kilencedik században élt Po Csü-ji azt remélte, hogy profán versei buddhista szutrákként fognak újjászületni - o pedig szerzetesként fog feltámadni, és képes lesz olvasni transzfigurációikat. Anglia, 1620 1620-ban még elfogadták a mexikói spanyol bíróságok a bennszülöttek stílusában készült okiratokat, és talán néhány tiltott vallási könyv is használatban volt. Kínában pedig lényegében ugyanúgy írtak és olvastak verseket, mint a IX. században, jóllehet a konvenciók merevebbek lettek, és a könyvnyomtatás általánosabbá vált. Angliában a költemények terjesztésére számos lehetoség kínálkozott: a felolvasás és a szavalás bevett szokás volt különbözo társadalmi eseményeken vagy szuk családi körben.A színházi élet még orizte aktivitását, s olykor még látni lehetett Shakespeare darabokat olyan színészek eloadásában is, akik ismerték a mestert. Az írott költemények nyomtatott és kézíratos formában egyaránt közkézen forogtak. A kéziratok változatos képet mutattak: gyakran egyszeru füzetek voltak, s nagyjából úgy festettek, mint a mai "small press" kiadványok. Olykor egyetlen munkát, máskor egy szerzo több versét, megint máskor több szerzo verseinek - esetleg valamilyen alkalomra szánt - egyvelegét tartalmazták. Nyomtatni mást jelentett, mint manapság. Az udvar meg akarta elozni a lázadásokat, és ellenorzés akart gyakorolni a nyomdák felett, ezért csak korlátozott számú muködési engedélyt adott ki. A betuöntok és az általuk öntheto betutípusok számát is korlátozták. Természetesen földalatti nyomdák is muködtek vidéken, és a betukészleteket a kontinensrol is be lehett csempészni, de azért a nyomdászok általában túl sokáig használták a betuiket, egészen addig, amíg teljesen olvashatatlanná nem váltak. A tinta sokba került, és nehéz volt eloállítani, úgyhogy a leheto legtakarékosabban bántak vele. A nyomat olyan durva volt, hogy a betuk szinte tapinthatónak tuntek: a nyomtatott szó jobban emlékeztetett egy fizikai realitással rendelkezo tárgyra, mint manapság. A nyomtatott szöveget nehezebb lehetett olvasni, s nemcsak az elhasználódott betukészletek, a nyomatok durvasága és a tintával való spórolás miatt, hanem azért is, mert a helyesírás szabályait nem rögzítették, s ráadásul a különféle szimbólumokat és rövidítéseket is következetlenül használták. A papír nehezebb volt, és a felületén látható vízjelek akkoriban még nem haszontalan díszítoelemek voltak, hanem a normális papírgyártási folyamat eredményei. Nemcsak a nyomat volt durvább az általunk megszokottnál, hanem a papír is durvább anyagból készült, s az olvasó, amikor felütött egy könyvet, valószínuleg inkább a tudatában volt a kezében tartott tárgy anyagszeruségének, mint modern utódja. A jobb minoségu könyvek eros kötése arról árulkodik, hogy aktív használatra szánták oket; ha mégis szétestek, újrakötötték a lapjaikat. Egy könyv egy család több nemzedékét is kiszolgálta: olvasták, újraolvasták, kölcsön adták a barátaiknak. Az az olvasó, aki 1620-ban be akarta szerezni A tündérkirálynot, egyforma valószínuséggel vásárolhatott új vagy használt példányt. A könyveket úgy gyártották, hogy sokáig tartsanak, s az új és a használt példányok között kisebb volt a különbség. 1620-ra A tündérkirályno már klasszicizálódott; egy olyan korszakot idézett, amely az utókor szemében dicsoségesnek tunt, bármennyire fájdalmas volt is azok számára, akik aktívan részt vettek politikai eseményeiben. A vásárló feltehetoen már hosszabb részleteket ismert felolvasásokból vagy szavalatokból, talán meg is jegyzett néhány fordulatot, és maximákként használta oket, sot némely élethelyzetben hozzájuk fordult segítségért. A könyvet nem azért vette meg, hogy miután egyszer elolvasta, a polcra helyezze (bár akadhattak olyanok is, akik csupán hivalkodni akartak szerzeményükkel), hanem azért, hogy a családjával és a barátjaival is elolvastassa, hogy újra és újra eltunodjön rajta, s hogy, legalább részben, memorizálja. (A jó memóriát az egyik legfontosabb képességnek tartották.) És a szöveg tökéletesen megfelel e kívánalmaknak: az allegorikus történet akkor is nyomon követheto, ha olykor elkalandozik a figyelmünk; a ritmikusság és tetszetos mondatok megkönnyítik a felolvasást; a stanzák és a visszatéro rímek - a már említett tulajdonságokkal együtt - egyszerubbé teszik a memorizálást. Egy ilyen szöveg még a magányos olvasó számára sem puszta információ, melyet a szem egyszeru tevékenysége közvetít az agynak, hanem sokkal inkább: szavalnivaló. A kéziratos formában terjesztett költemények szerzoi természetesen ugyanolyan szabadosan bántak a helyesírással, mint a nyomdászok. Így írhatta például Donne: "Here I unsweare, and overswear them thus". A "sweare" és a "swear" változatot csak három szótag választja el egymástól. Donne, és a kortársak többsége nemcsak egyféle helyes írásmódot tudott elképzelni: az ortográfiai forma a szavak kinézetével és hangzásával kapcsolatos írói intuíciótól függött, és a hangsúlyárnyalatok éppúgy kifejezodtek benne, mint az intonáció, a hangszín és a kiejtés (sot énekmód) egyéni sajátosságai. 6. ábra Edmund Spencer: A tündérkirályno (The Faerie Qveene). Egy oldal az 1590-es kiadásából. Az írott nyelv megorizte a beszéd változékonyságát, sot illékonyságát. A mondatok és a sorok nem rögzített funkciójú és egymással kicserélheto alkotórészek sorozatai voltak: azáltal jöttek létre, hogy a költo kimondta oket. Az írott vers, lényegét tekintve, egy szavalat rögzítése volt, egy partitúra, melynek alapján az olvasó újraalkothatta az eredeti muvet. A nagy számú és következetlenül használt rövidítés és szimbólum szintén az írás beszédre való irányultságát mutatja. Amikor egy szöveg csupán a lejegyzés eszköze, akkor az "and"- et az "&" szimbólum is jelképezheti (melyet még ma is használunk), és a "ye" elfogadható a "the" rövidítésének. (A "ye" rövidítésben az "y" a "th"-nak felel meg, nem pedig a "year" szó "y" hangjának, ahogyan manapság is ejtik egyesek, akik régivágásúnak akarnak látszani.) A korabeli központozás hasonló okokból tunhet illogikusnak a mai olvasó számára: mi a mondatszerkesztés szabályai szerint központozunk, a Jakab korabeli poéta viszont a fülére hallgatott. A központozás az o számára egy jelölési forma volt, s gyakran olyan helyeken is szünetet iktatott be, ahol az a normális mondatrendbol nem következett volna. Egyik-másik konvenció, illetve a konvenciók hiánya, a kínai verséhez hasonló kétértelmuségeket eredményez. Az aposztrofjel használata birtokos esetben még nem vált általánossá, s amikor Donne leírta a "worlds" szót, lehet, hogy tulajdonképpen azt akarta írni, hogy "world's", de a másodlagos jelentést is éreztetni akarta: többszörös világok. (Donne valószínuleg ismerte Giordano Bruno elgondolását a világok végtelenségérol.) Az "I" és a "j", illetve az "U" és a "V" akkoriban többé-kevésbé felcserélheto volt egymással, ami további kétértelmuségekhez vezetett, és az olvasás sebességét a megfontolt beszéd tempójára lassította. Donne csak négy verse kinyomtatását élhette meg, s azok közül is az egyik más neve alatt jelent meg. Nem mintha Donne nem tudott volna kiadót találni. Sokkal inkább azért, mert több oka is volt rá, hogy ne siettesse versei kiadását. Tulajdonképpen egy baráti körnek szánta muveit, és nem volt elragadtatva a lehetoségtol, hogy idegenek is olvassák oket - köztük olyanok, akik derékba törhetik politikai és egyházi karrierjét. A korlátozott terjesztés a kísérletezés szabadságát biztosította számára. Szabadon bánhatott a versmértékkel és a szintaxissal, rejtett utalásokat szohetett verseibe, melyeket csak az értok szuk köre tudott megfejteni, s olyan témákkal is foglalkozhatott, amelyeket máskülönben még csak nem is érinthetett volna. Az ilyesmi akkoriban nem volt szokatlan: egyes úriemberek kizárólag kéziratos formában terjesztették verseiket, míg mások a publikusabb darabjaikat kinyomtatták, a személyesebb jellegueket viszont kéziratos formában hozták nyilvánosságra. Általánosságban szólva, a Donne és társai által terjesztett kéziratok nem voltak olyan ékesek-kacskaringósak, mint némely tizenhetedik századi tollforgatóé, de azért nem voltak híján a cikornyáknak és díszítéseknek. A pennával könnyu volt hol vékony, hol vastag vonalat húzni, ami ha szerény mértékben is, de megengedte az egyes szavak karakteressé tételét. Az eredmény persze távolról sem volt olyan kifejezo, mint a kínai kalligráfiák. A kéziratokat még a hozzáértoknek is lassan kellett olvasniuk. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy egy nyomtatott könyv sosem vetekedhet egy kézirat személyességével, melyet maga a szerzo (vagy egy barátja) vetett papírra, s juttatott el - a nyomda közremuködése, valamint a cenzorok, kiadók, tipográfusok, korrektorok és üzletemberek ellenorzése nélkül - az olvasóhoz. Donne versei olyanok, mintha eleve kéziratos terjesztésre szánták volna oket. Írójuk feltételezi, hogy az olvasó kello idot fog fordítani a versek tanulmányozására, és megszólaltatásuk eltervezésére. Lelki rokonának tekinti az olvasót, akivel legtitkosabb gondolatait is megosztja, s akiktol ugyanakkor elvárja, hogy ne legyen járatlan a költonek ismeros misztikus képek, tudományos tapasztalatok, filozófiai érvek és életrajzi tények világában. Úgy tunik, Donne feltételezte, hogy akikhez eljuttatja kéziratait, nemcsak hangosan olvassák majd, de figyelmesen fel is mondják a verseit, talán azért, hogy késobb elszavalhassák oket a barátaiknak. Az effajta sorokat: She'is all States and all Princes, I, Nothing elfe is. nehéz elszavalni. Gyakorlott eloadó és sok türelem kell a helyes megszólaltatásukhoz. Donne fortélyos formamester. Néha azért rontja el a formát, hogy a vers ne legyen annyira tökéletes. Máskor egy metrikai kísérlet, a hétköznapi beszéd vagy a színpadi eloadásmód utánzása, illetve egy új dallamváltozat kedvéért. Ha a szabálytalannak látszó sorokat szabályos hangsúlyozással olvassuk, olyan jelentéstartalmak bukkanhatnak fel, amelyek elsikkadtak volna volna, ha megmaradunk a normális beszédritmusnál. Az olvasónak bizony elég sok idejébe telhet, amíg az összes lehetoségeket kipróbálja. A Donne-verseknek természetüknél fogva és írott formájuk következtében is gyakran homályos a jelentésük. Komoly kérdéseket vetnek fel, melyekre szellemes és találó válaszok születtek - de a rejtély megmaradt rejtélynek. Az olvasóval szemben az volt a költo elvárása, hogy miután elolvasta, és esetleg meg is jegyezte muvét, még hosszasan tunodjön felette. Hogy késobb is idézze fel magában, elmélkedjen róla, s élete különbözo helyzeteiben úgy forduljon hozzá tanácsért, mint egy fontos levélhez. A versek ugyanakkor emberi kapcsolatokat is teremtettek: baráti köröket, melyek osztoztak valamiben, ami nem tartozik a külvilágra. Szavalni szinte mindig lehetett: szerelembol, szórakozásképpen, viccesen, komolyan, vigasztalásul. 1615-ben Donne-t lelkésszé szentelték, s 1621-ben a Szent Pál székesegyház foesperese lett. Attól fogva mindent elkövetett, hogy már amúgy is széles körben ismert versei ne kapjanak még nagyobb nyilvánosságot; bizonyára azért, mert tartott tole, hogy lejáratják egyházi méltóságában. A prédikációi azonban a lírikust idézték. Donne idejében a vers és az ige egyaránt a színház szolgálóleánya volt. A prédikációk szövegei tele vannak elmés hasonlatokkal, találó képekkel, zengo mondatokkal, hatalmas gesztusokkal és költoi fordulatokkal. A prédikációiról fennmaradt feljegyzések szerint Donne-tól nem voltak idegenek a drámai gesztusok; bármilyen hangot meg tudott ütni, s ha a helyzet úgy kívánta, sírva fakadt. Utolsó igehirdetését önnön halotti leplébe burlolózva tartotta - mintha egy Webster darabból lépett volna elo. Ha igaz az, hogy a Jakab korban a muvészi nyelvet a színház alakította, akkor Donne költészetét a színház privát, igehirdetését pedig a színház nyilvános kiterjesztésének kell tekintenünk. A dráma, a líra és a prédikáció a szavak muvészete volt, melynek gyakorlásához partitúrára volt szükség. Donne költeményei, valamint prédikációi nem egyebek, mint partitúrák. Ha 1620-ban egy olvasó kezébe vette Donne valamelyik kéziratát, éreznie kellett a verseket övezo különleges aurát. Valószínuleg tudott róla, hogy a szerzo megtiltotta muvei terjesztését, ami persze csak fokozta érdeklodését. Donn elso olvasói egy nemhivatalos elithez tartoztak, s az új olvasó úgy érezhette, hogy a kiválasztott kevesek dicsoségében osztozik. Bizonyára hallott már Donne éleselméjuségérol, s talán néhány felolvasáson is jelen volt. Olvasónk eloször is komótosan végigolvasta a verseket, talán némán, de mozgó ajkával szavakat formálva. Elso benyomásait a részletek tanulmányozásával mélyítette el. Néhány verset megjegyzett, néhányat lemásolt. A másolás akkoriban az olvasás egyik formája volt: a másoló azonosult a szöveggel, és úgy dolgozott a versek grafikus képén, mint egy mestermunkákat tanulmányozó festonövendék. A tizenhatodik századi Európában még mindig éltek szerzetesek, akik számára a bibliamásolás az ima egy neme volt: munka közben ajkuk a lemásolt szavakat mormolta, s az Írás szent energiájából erot merítve egynél több másolatot készítettek, hogy más lelkeket is megmentsenek. A másolás a memorizálást is elosegítette. Olvasónk többször is elszavalta a verseket. Valószínuleg kínai társához hasonlóan o is rendelkezett némi zenei képzettséggel, s talán a versek megzenésítésére, vagy már létezo melódiák kipróbálására is vállalkozott, lantján kísérve önmagát. Egy olyan vers, mint az alább olvasható, szinte megköveteli az effajta eljárást: Goe, and catch a falling ftarre Gett with child a Mandrake Roote, Tell me, where all paft tymes are, Or who cleft the Divells foote, Teache me to hear Mermaydes fingine, Or to keepe off Envyes ftingine, And finde What winde Serves to'advance an honeft minde. Egy tizenhetedik századi névtelen szerzo átirata fenn is maradt, s bizonyára nem az övé volt az egyetlen. Olvasónk - az akkori társasági szokásoknak megfeleloen - nyilván elénekelte szerzeményét a családjának vagy a barátjainak. Egy bonyolultabb vers nagyobb szellemi erofeszítést igényelt. Vegyük például a Himnusz Istenhez (Hymne to God the Father) utolsó versszakát: I have a finne of feare, that when I have fpunne My laft thred, I fhall perifh on the fhore; Sweare by thy felfe, that at my death thy fonne Shall fhine as he fhines now, and heretofore; And, having done that, Tho hafte done, I have no more. Ez a vers egy hatalmas ívu spirituális és intellektuális építmény. Én most csak arra az értelmezésre szeretném felhívni a figyelmet a sok közül, amely a tizenhetedik századi írásmódra épül. "Sonne" a szentháromságbeli "fiú", s ugyanakkor az a fényt árasztó égitest, amely Donne és társai végeérhetetlen spekulációinak tárgya volt. A "done" szójáték a szerzo nevével, a "more" pedig a szerzo feleségének lánykori nevével . (Ha a ma ismert adatoknak hinni lehet, Donne felesége már halott volt a költemény születésekor.) Hajlamosak vagyunk rá, hogy lenézzük a szójátékokat, mivel a mi nyelvünk már nem olyan képlékeny és mágikus ereju, mint a tizenhetedik századi volt. Donne számára azonban a Krisztus és a nap, az önmaga és a halála, illetve a felesége és az életöröm közti összefüggések nem egy keresztrejtvény megfejtései voltak, hanem élete tartópillérei. Ilyen verset csak az írhatott, akit még nem korlátozott az állandósult helyesírás és a megcsontosodott nyelvi gondolkodás. Szerzoje biztosan hamarabb értette volna meg nálunk az aztékok könyveiben szereplo szójátékokat (vér = víz, virág = szív), vagy a kínai mítoszt arról, hogy hogyan született az írás egy csillag fényének madarak lábnyomaival való egyesülésébol. A jelen A huszadik század végén élo emberek többsége számára az olvasás örömtelen feladat. Fo célja (még a regények esetében is) az információszerzés. A rögzített helyesírási és nyelvhelyességi szabályok megfosztották a nyelvet képlékenységétol, mágikus erejétol, és általánossá tették a néma olvasást. A cél: minél hamarabb a szöveg végére jutni, s a követendo példa a gyorsolvasás. A gyorsolvasás megváltoztatja a szórendet, a szavak egy részét átugorja, a versmértéket negligálja, elrontja a külso és a belso hallást, tétlenségre kárhoztatja a hangképzo szerveket, egyszóval megfosztja a nyelvet attól a fajta érzékiségtol, ami nélkül nincs költészet. Olyan ez, mintha úgy akarnánk idot spórolni, hogy evés - szaglás, rágás, ízlelés, emésztés - nélkül veszünk magunkhoz tápanyagokat. Még akik nem ismerik a gyorsolvasást, azok is gyorsolvasók módjára bánnak a szövegekkel. Minél hamarabb túl akarnak jutni rajtuk, és kímélni igyekeznek az érzékszerveiket. Az emberek már nem jegyzik meg és nem szavalják egymásnak kedves verseiket, s nem adnak velük nyomatékot mondandójuknak. Ehelyett népszeru regényekrol, vagy inkább regények mozi- illetve tévéváltozatairól beszélgetnek. Az olvasás a video médium függvényévé vált. A fiatalok körében egyre általánosabb dyslexia elterjedésében szerintem fontos szerepe volt az olvasás deszenzualizálódásának. A dyslexiás tanulók között aránytalanul sok a magas I. Q.- jú, s úgy vélem, az olvasással szembeni ellenállásuk intelligens - ha nem is praktikus - válaszreakció a mai olvasási szokásokra. A kortárs költészet közönsége másképpen viszonyul az olvasáshoz. A kortárs költészet több, az elozo három fejezetben ismertetett olvasási formát is felélesztett, újakkal egészítve ki oket. Sajnos azok számára, akik nem ismerik a mai poétikákat, a kortárs költok munkái érthetetlennek tunnek. Kialakult véleményük van az olvasásról, s ezért nem tudják, hogyan olvassák ezeket a képzodményeket. Ha túlságosan hozzászoktak a deszenzualizált olvasáshoz, akkor egy nehéz idegen nyelvet, a hopit vagy az arabot is könnyebb elsajátítaniuk az alternatív olvasási módszereknél. Nehéz megjósolni, mit hozhat a jövo. Talán a gyorsolvasás öngyilkos természete és az új technikai vívmányok avítt szokássá teszik az információszerzo olvasást, s visszaváltoztatják azzá, ami volt: muvészetté. Akárhogy is lesz, a versolvasás nem tartozik a kultúra foáramához, s a költok mindig kitalálnak valamit, hogy kívül is maradjanak ezen az áramon. Az egyik legpozitívabb dolog, amit a kortárs költok olvasóik számára ajánlanak, a kötelezo szabályok hiánya a jelölés valamennyi szintjén. Donne-ról szólva kiemeltem, mennyire károsan hatott a helyesírás standardizálása a nyelv képlékenységére és mágikus erejére. A huszadik század számos költoje - William Morris, W.B. Yeats és Ezra Pound, hogy csak néhány nevet említsünk - ösztönösen úgy reagált erre a helyzetre, hogy nem tanult meg "helyesen" írni. Vagy hogy idoben még közelebbi példát említsünk: bill bissett (másokhoz hasonlóan) egyáltalán nem törodik a helyesírási szabályokkal, s az intuíciójára hallgatva dönti el, hogyan kell egy szónak hangzania vagy kinéznie. Annak, aki ilyesmiket ír: "seek/ sum priva see its wintr fr reel now sins ystrday", a helyesírással kapcsolatos eloírások már semmit sem jelentenek. A merev ortográfiai szabályokhoz szokott olvasót zavarba hozzák az effajta trükkök, mert úgy érzi, hogy egy örök és egyetemes törvény szenvedett csorbát. Az intuitív helyesírás visszatér a költészetet eredeti forrásához, a szóbeliséghez: az olvasó csak akkor képes elolvasni a veset, ha ízlelgeti a szavakat. bpNichol és Frank Davey "A nyitott vers prozódiája" címu tanulmányukban (Open letter, 5.2) egy katalógust szerkesztett a projektív versre és a belole kinott irányzatokra jellemzo jelölési megoldásokból, melyek többsége a sorvégekkel, a sorok pozíciójával és a központozással van kapcsolatban. A konkrét költészet és a nyelv központú költészet muveloi szintén kialakították a maguk jelkészleteit - néhány általam is használt eszközt épp az Open Letter említett számában mutattam be. Sokféle jelölési technika létezik, de alapvetoen mindegyikük intuitív alkotás, illetve egyéni találmány, és hiába keresnénk bennük következetességet. Két különbözo költo különbözoképpen használhatja ugyanazt a jelölést. Az olvasóknak több lehetoséget is végig kell próbálniuk, amikor egy új muvel találkoznak. A szerzo aktív alkotótársává válva különbözo nézopontokból kell megvizsgálniuk, addig mondogatva és fontolgatva magukban, amíg csak beható ismeretséget nem kötöttek vele. A jelölési rendszer teljes megértéséhez azonban csak akkor juthatnak el, ha a verset a költo eloadásában is meghallgatják. Miután Charles Stein és George Quasha elolvasta Ha a nap örökké ragyogna (Should Sun Forever Shine) c. könyvemet, megkérdezte, hogyan szoktam eloadni, mire én felolvastam néhány oldalt. Erre ok is felolvastak egy oldalt, bemutatva a maguk - két hangra hangszerelt - változatát. Az általuk megszólaltatott változat érdekes és megindító volt, de semmi köze sem volt az én elképzeléseimhez. Quasha és Stein tapasztalt olvasó és érzékeny eloadó, és az o olvasatuknak ugyanannyi létjogosultsága van, mint az enyémnek. A lényeg az, hogy a két eltéro felolvasás jóvoltából mind a hárman teljesebb képet kaptunk a murol. Ha az olvasó érti a költo szándékát, akkor még a félreolvasások is hozzásegíthetik a vers alaposabb megismeréséhez. A hatvanas évek tipikus konkrét költeménye a triviális, önmagára vonatkozó és statikus képvers volt. Az olyan kis muremekek, mint Emmet Williams munkái elvesztek a "fenyo" szót karácsonyfa-alakzatba rendezo gépelvények tengerében. A kortárs vizuális költészet megszabadulóban van a képi és mimetikus ábrázolás koloncától, s egyre inkább a gesztusok, a mozgásingerek és az archetípusok felé fordul. A vizuális költészet - mind a komplexitásra törekvo, mind a minimalista változat - elmélyültebbé vált. A gondolkodás, az érzékelés és a cselekvés több szintjét veszi célba mint korábban, s a magányos megszólaltatásra, illetve közönség elotti eloadásra is alkalmasabb. E fejlodési tendencia két szélso példája a csend költészete és a multimediális performansz. Az utóbbi más muvészeteket is magába kebelez, s gyakran több muvész közös erofeszítésének az eredménye. Ami a csend költészetét illeti: a csend nem hang-vákuum, hanem egy olyan állapot, amely felfokozhatja a szellemi érzékenységet, és finomíthatja a külso és belso hallást. A projektív vers és a konkrét költészet szinte észrevétlenül alakult át performansszá és hangköltészeté. A hangsúly az eloadható vizuális szövegekrol az olyan partitúrákra helyezodik át, amelyeknek az az elsodleges feladatuk, hogy a megszólaltatást segítsék, s csak másodsorban képek, illetve olvasmányok. E partitúrákra jó példa Jackson MacLow Szótár-gatha Peter Rose számára (Vocabulary Gatha for Pete Rose) címu munkája (7, 8. ábra), melyet nyugodt lélekkel be lehetne válogatni egy konkrét költészeti antológiába. Olvasói grafikának is tekinthetik. Miután elolvasták az eloadására vonatkozó utasításokat, megvalósíthatják a saját performanszukat - egyedül, vagy a barátaikkal közösen. Valószínuleg jobban értékelik majd a darabot, ha láttak már MacLow által irányított eloadásokat, s valószínuleg még jobban, ha már ok maguk is részt vettek ilyen eloadásokban. A személyes tapasztalatokkal rendelkezo olvasók úgy olvasnak a performansz partitúrájából, mint a belso hallással rendelkezo zenészek egy zenemu kottájából. Lehet, hogy a partitúra képét önmagában is figyelemreméltónak tartják, de az igazi örömöt a mu megszólaltatásában való részvétel jelenti számukra - s ez az egyszer már megtapasztalt örömérzet újabb MacLow darabok magányos olvasásakor is felidézodhet. 7. ábra Jackson MacLow: Szótár-gatha Peter Rose, a virtuóz maplewoodi fuvolajátékos számára, aki csak kortárs zenét játszik. 8. ábra Útbaigazítás a Szótár-gatha eloadásához Az eloadók száma nincs meghatározva. Minden eloadó egy tetszoleges kockából indul ki, majd áttér a függoleges, vízszintes vagy átlós irányban szomszédos kockára, és így tovább. Minden betu, vagy minden (bármilyen irányban összekapcsolható) betucsoport kimondható, elénekelheto vagy elzenélheto. Mindhárom eloadási módnak szerephez kell jutnia. A vokális lehetoségek magukban foglalják az egyes betuket alkotó hangok önmagukban való kiejtését bármely, az eloadó által ismert nyelv hangképzési szabályai szerint; a betuk angol nevének a kiejtését (pl. "oh" vagy "tee"); szomszédos betukbol álló szótagok kiejtését; valamint szavak kiejtését. Az említett elemek korlátlanul ismételhetoek. A Peter Rose név bármikor kimondható vagy kiénekelheto, s az eloadó utána egy olyan négyzetre is átugorhat, mely nem szomszédos az utoljára megszólaltatottal. Énekléskor az eloadó vagy a betuk által jelölt zenei hangokat szólaltatja meg (lásd az alábbi listát), vagy o maga választja meg a hangmagasságot a performansz körülményeinek megfeleloen. A hanszeren játszó performer szintén kockáról kockára halad, de a betuket zenei hangoknak tekinti. Az oktáv tetszoleges. A gathában eloforduló betuk a következo hangokat jelölik: P: H vagy B/aisz E: E vagy esz/disz T: D vagy desz/cisz R: A vagy asz/gisz O: G vagy gesz/fisz S: C vagy F Az eloadó vagy választ az alternatívák között, vagy trillázik, illetve csúszkál köztük. A szomszédos betuk által jelölt hangokat egymás után is, és egyszerre is megszólaltathatja. Minden hang megismételheto, a szomszédos hangok között trillázni lehet, és minden hangsor megismételheto, illetve megfordítható. A glissando éppúgy megengedett, mint a diszkrét hangok. Az üres kockák tetszoleges hosszúságú szünetet jelölnek. Az eloadónak minden hangra figyelnie kell, az (esetleges) eloadótársak játékára éppúgy, mint a közönség által okozott zajokra vagy a környezeti zörejekre. A performereknek ezekkel a hangokkal-zajokkal összhangban kell eloadniuk a saját produkciójukat. Érzékenynek, tapintatosnak és bátornak kell lenniük, hogy a hangok egy olyan hangsorba illeszkedjenek, amilyet ok is szívesen hallanak. A virtuóz megoldások nagyon üdvösek, feltéve, hogy tekintetbe veszik a hangzásviszonyokat. Mindez egyszerre igényel találékonyságot és fogékonyságot. A legfontosabb két szabály: "figyelni", és "kapcsolódni". A fentebbiekben meg nem határozott paraméterek (oktávmagasság, szimultán, illetve egymásra következo hangok csoportosítása, tartam, ritmus, hangero, tempó, szín, intonáció stb.) az eloadóra vannak bízva, és tetszés szerint alakíthatók a performansz folyamán. A performansz annyi ideig tarthat, ameddig a körülmények engedik. Az eloadók vagy megállapodnak az eloadás hosszában, vagy spontán módon vetnek véget neki. Ha akarják, vezetot is választhatnak, aki jelzi az eloadás kezdetét, figyeli az idot, és jelzi az eloadás végét. Mac Low partitúrájának viszonylag könnyen követhetonek és használhatónak kellett lennie, hiszen nem hivatásos eloadók, hanem egy rokonszenvezo és hozzáérto közönség számára készült. A közönség és a muvész közti különbség itt elhomályosul. De vannak sokkal rejtelmesebb jelölési rendszerek is - lásd például a Négy lovas Szerenád 16 tételben (16 Part Suite) címu sorozatának egyik lapját a 9. ábrán. Ez a partitúra egy meghatározott csoport igényeit szolgálja. A Lovasok nem törodtek a közérthetoséggel, számukra a Raul Hausman által bevezetett "optofonetikus" partitúra csupán munkaeszköz volt. Kétlem, hogy lenne olyan performer, aki reprodukálni tudná az eloadást pusztán a partitúra alapján, melyet grafikának is tekinthetünk, ha nem felejtjük el, hogy eredetileg másnak szánták. Minden megszólaltatásnak lehetnek sajátos értékei, melyekkel ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy a Lovasok továbbfejleszthessék a maguk produkcióját. Azok az olvasók, akik már jelen voltak a darab eloadásán, a partitúra révén elmélyíthetik ismereteiket - valahogy úgy, mint a hajdani aztékok, akik a dalnokok hallgatása közben könyvek képeit nézegették. Egy partitúra egészen kevés szóból és betubol is állhat - lásd például a Philip Glass vagy Steve Reich zenéjéhez hasonló, minimalista eloadásra szánt darabokat - s van köztük olyan is, amely egyetlen szót, vagy más egyezményes jelet sem tartalmaz. A Lovasok munkáinak egy része szintén az utóbbi kategóriába tartozik, de a szavak nélküli lejegyzésnek valószínuleg Bob Cobbing a legfobb mestere. Cobbing gyakorlatilag bármibol partitúrát tud csinálni. Az általa publikált partitúrák többsége vizuálisan is hatásos, s grafikaként is megállja a helyét. 9. ábra Four Horsemen: Szerenád 16 tételben, elso oldal. Megjelent: a Tetovált próza (The Prose Tattoo) címu kötetben. A vers a dalból jött létre, és még ma is szoros szálak fuzik hozzá. A költok gyakran egy dallamot követnek írás közben, s még él a versek megzenésítésének szokása. Sok költo bonyolult zenei struktúrákra alapozza muvét. Némelyikük, mint például Theodore Enslin, alapos zenei képzésben részesült, és a zenei formák ismerete muvük minden szintjén megnyilvánul. Vannak olyan hangköltészeti munkák, amelyeket egyforma joggal lehet zenének, dalnak vagy versnek nevezni. MacLow Szótár-gathájának jelölési rendszere beszédhangon történo, énekes és zenei eloadásra egyaránt használható, s vannak költok, akik eleve zenekísérettel eloadandó darabokat írnak. A költészet, akárcsak a zene, lényegét tekintve az idobeliség muvészete. A vers által keltett idoérzet a ritmustól függ, és ez a ritmus a vers egyik legjellemzobb sajátossága. "Donne olvasásakor mérnünk kell az Idot, s a szavak Idejét nekünk kell meghatároznunk az Élmény ereje alapján.", írta Coleridge, s ugyanezt önmagáról, Toby Olsonról, a Négy Lovasról, Louis Zukofskyról, Daphne Marlattról, Clark Coolidge-ról vagy a Beowulf hajdani dalnokáról is elmondhatta volna. A ritmikusság diszkrét egységekre is korlátozódhat - lásd például az angolszász találós kérdések megfejtéseit, vagy Pound Cantos-ának több részletét. Megnyilvánulhat a konkrét költemény térbeli elrendezésében, és természetesen az idomértékes verselésben is, a jambusokban, daktilusokban, pentameterekben és trimeterekben. Vannak dalok, melyeket az élobeszédnél gyorsabb tempóban kell eloadni (most hirtelen csak a Hölgy tutti frutti kalapban / Lady in the Tutti Frutti Hat /jut eszembe Carmen Mirandától), de az ilyen muvek általában komikus hatásúak, s sokkal gyakoribbak a beszédtempónál lassúbb eloadást igénylo darabok, az elnyújtott, kitartott szótagok, és a hangok közti jelentoségteljes szünetek. A hang az ido függvénye: az, hogy milyen magas hangot hallunk, a hanghullámok rezgésszámától függ. Ha egy 33 1/3-os fordulatszámú lemezt 78-as fordulatszámon játszunk le, semmit sem fogunk érzékelni a zenébol. Túl rövidek és túl gyorsak lesznek a hangok, megváltozik a ritmus, és a nagyobb fordulatszám a hangmagasságokat is eltorzítja. Egyebek mellett ezért kell a kortárs költészetnek szembeszállnia a gyorsolvasó villám- kommunikációval. A kortárs költészet sajátos jelölési megoldásai többnyire - vagy talán mindig - arra szolgálnak, hogy lelassítsák az olvasást, hogy az olvasót a kisebb nyelvi egységek alaposabb tanulmányozására, teljes súlyuk felismerésére, vagy legalább a szavak valós (értsd: beszédbeli) idoben történo érzékelésére ösztönözzék. Az a fajta dal, amelybol a költészet kialakult, nem létezhetett volna közönség nélkül. Tévednek a kritikusok, akik szerint a kortárs költészetnek nincs közönsége. A közönség nem túl népes, de ez a mufaj elonyére is válhat. Donne például csak a kevesekhez akart szólni. A kortárs költészet komolyabb muveloi viszonylag könnyen ismeretséget köthetnek egymással, s az utóbbi két évtizedben rendezett számos felolvasáson, fesztiválon személyes kapcsolatba kerülhettek, s elbeszélgethettek szinte mindenkivel, aki érdeklodött a munkáik iránt. A felolvasások után tartott összejövetelek sokszor ugyanolyan fontosak, mint maguk a felolvasások. A performanszok azért is nélkülönözhetetlenek, mert elosegítik a versekben használt jelölési rendszerek jobb megértését. Bizonyos esetekben - mint például MacLow Gathájának eloadásakor - a muvész és a közönség között nincs éles határ: a szerzo a központi figura; néhány ember, aki máskülönben passzívan ülve figyelne, eloadóként csatlakozik hozzá, nekik pedig újabb nézok adnak tippeket. Vannak költok, akik az egész közönséget bevonják muvük eloadásába. Pauline Oliveros gyakran él ezzel a megoldással. Manapság a költészet egy olyan muvészet, amelynek nem annyira közönsége van, mint inkább résztvevoi vannak. A közönség túlnyomórészt írókból áll. Az olvasók gyakran nem pusztán kikapcsolódásra, megindító és felemelo élményekre vágynak, hanem a saját írásmuvészetüket akarják fejleszteni. E szándék alaposabb, kritkusabb és intenzívebb olvasásra készteti oket. A fiatalabb költok hajlamosak rá, hogy utánozzák az általuk csodált költoket, és az utánzás révén intim közelségbe kerülnek legkedvesebb muveikkel. A hajdani másolók, Donne kortársai, az írnok szerzetesek, a kínai kalligráfusok és az azték könyvfestok mind valami hasonlóra törekedtek. Mesterségükben járatos költok is tanulnak társaik munkáiból, és azonosulnak velük: egy adott vers potenciális közönségéhez minden költo hozzátartozik. A kortárs költészet publikumának jelentos része publikálással is foglalkozik. Vannak, akik csak egy egy folyóirat segédszerkesztojeként tevékenykednek átmenetileg, vannak, akik saját folyóiratot adnak ki, s vannak, akik saját nyomdát tartanak fenn. Sok költo a könyvkiadást is hivatásának tekinti. A költo-kiadók általában figyelmesen és kritkus szemmel olvassák a kéziratokat, s ha a közlés mellett döntenek, nagy súlyt fektetnek az eloállítás minoségére. Ez a fajta tevékenység szorosabbra fuzi a költok közti szálakat, kommunikációs csatornákat nyit az alkotók és a szélesebb közönség között, s lehetové teszi a szerkesztok számára, hogy felmérjék: milyen és mekkora közönséggel számolhatnak. A publikálás másolás is, melynek révén a költo-kiadó közelebb kerül az általa kiadott muhöz. Az ügy iránt elkötelezett kiadónak egy személyben kell szövegelemzonek, irodalomkritikusnak és alkalmazott grafikusnak lennie. A formatervezéssel, a tipográfiával, s esetleg a nyomtatással való bíbelodés új jelölési és kivitelezési ötleteket adhat, és olyan muvek megalkotásához nyújthat inspirációt, amelyek máskülönben meg sem születtek volna. Kétlem, hogy az utóbbi másfél évtizedben készített munkáim ugyanúgy festenének, ha nem foglalkoztam volna könykiadással és könyvnyomtatással. Az az eloállítási módszer, amelyet a költo kiadóként alkalmaz, gyakran a saját munkáira is hatással van: az ofszet kiadók sokszor másképpen írnak, mint a magasnyomtatás szakértoi; d.a. Levy kiadványai stencilmásolatok, amitol még esendobbnek, számkivetettebbnek hatnak; az Elizabeth Press könyveinek szigorú dizájnja és hibátlan tipográfiája az általuk megjelentetett költokre jellemzo kimért precizitást tükrözi. A kiadványok korlátozott volta, a személyes terjesztés bensoséges és kollegiális légkört teremt - valami ahhoz hasonlót, amit Donne kéziratainak olvasói élvezhettek hajdanán. A könyvmuvészet nem az individuális munkák szintjén hozza létre a maga jelrendszereit, hanem a könyv egészében teremti meg oket, az oldalak méretének, alakjának, a felhasznált anyagoknak, a köny formájának és tartalmának meghatározásával. Egy ilyen könyv olvasójának gesztusokból kell olvasnia, maga a könyv pedig performanszok, s ezzel más jelölési rendszerek alkotórészévé válhat. (10. ábra.) A mai költészettípusok mindegyikébol meríto könyvmuvészeti mozgalom eredetét a háziipari jellegu alternatív kiadók mikrovilágában kell keresnünk. Napjainkban legalább húsz nagyobb költészeti iskola létezik Észak-Amerikában, s mindegyiknek tucatnyi alfaja van. Nincs uralkodó irányzat, így a költok minden korábbinál nagyobb szabadságot élveznek. Vannak dogmatikus és kirekeszto iskolák, s némely klikkek ellenségesen viszonyulnak egymáshoz, de aligha akad olyan költo, aki a saját csapatának tagjaira korlátozhatná érdeklodését és kapcsolatait. Az egyik klán tagjaira egy másik klánhoz tartozó is hatást gyakorolhat. Vannak, akik hutlenné válnak korábbi szövetségeseikhez, és vannak, akik egyszerre több iskolát is támogatnak. A csoportok közti kölcsönhatások a legkülönbözobb hibrideket hozzák létre, akik gyakran igen jó példák arra, amit a biológusok életeros keveréknek hívnak. Nem árt tudnunk, hogy a költo számára legalább olyan fontosak azok, akik ellen, mint azok, akikkel együtt dolgozik, s hogy még az ellentétek is termékenyítoek lehetnek. Az iskolák közti kölcsönhatások, amellett, hogy életeros keverékeket eredményeznek, a jelölési rendszerekre is kihatnak, megakadályozzák állandósulásukat, és új távlatokat nyitnak. A kortárs olvasók különbözo módokon és különbözo célokból olvasnak. Van, hogy a szöveg diktálja az olvasás módját, s van, hogy az olvasó igényei alakítják a szöveget. A tipikus olvasási folyamat a következo részekre bontható: 1. a szöveg átfutása - konkrét vagy hangköltemények esetében ez annak a pontnak a megkeresését jelenti a papírlapon, ahol a költeménybe be lehet lépni; 2. a szöveg tüzetesebb vizsgálata, a jelölési rendszerrel kapcsolatos elso benyomások; 3. a szöveg figyelmes elolvasása a legmegfelelobbnek ítélt módszerrel; 4. a szerzo felolvasásának meghallgatása; 5. a szöveg újraértelmezése a szerzo felolvasásának tükrében. Tegyük hozzá: az olvasó egyik fázisban sem csak némán olvas. S ezzel még nem feltétlenül zárult le a folyamat, mert következhet: A/ a szöveg leutánzása, vagy egyes részeinek felhasználása; B/ a szöveg elutasítása; C/ a szöveg publikálása; D/ újabb kölcsönhatásokat eredményezo személyes kapcsolat kialakítása a szerzovel. Természetesen más olvasási folyamatok is elképzelhetoek. Kezdodhet a dolog azzal is, hogy az olvasó meghallgatja a költo felolvasását, illetve megtekinti a költo munkájából készült performanszt. Vagy azzal, hogy az olvasó elégedetlen a saját munkájával, és a megoldás keresése közben találkozik a szöveggel stb. 10. ábra Karl Young: Performansz könyv Pauline Oliveros számára (Performance book for Pauline Oliveros). A lapok fahulladékból készültek, és filccel, valamint egy viseletes munkazubbonyból származó anyaggal vannak borítva. Ha a könyv oldalait összecsattintjuk, hangot adnak ki. Ez a könyv minden eloadáshoz felhasználható, ahol ilyen hangokra van szükség. Bármilyen versolvasási stratégiát választ is az olvasó, valamennyi készségét kamatoztathatja, és a kölcsönhatások lehetoségei szinte kimeríthetetlenek. A jelölési rendszer napjainkban nem egy állandósult szabálygyujtemény, hanem a kortárs muvészeti gyakorlat legkülönbözobb területeit egyesíto közeg. Köszönetet mondok Szego Lászlónak néhány kínai név átírásához nyújtott segítségéért. (K.M.) A Donne-idézetek nyers- vagy (néhány esetben létezo) mufordítását nem adtam meg, mivel a fordítás által épp azok a tulajdonságaik (helyesírási és hangsúlyozási ambivalenciáik) vesznek el, amelyek miatt Young idézi oket. (K.M.) Azaz 1983. (K.M.) Four Horsemen: kanadai költocsoport. (K.M.)