Notation and the Art of Reading; Open Letter, 1983

(in: Idegen az ajtóban; szerk.: Koppány Márton; Artpool-Balassi Kiadó, 1999)

 

Bevezetés

A jelölés fogalma elválaszthatatlan az elõadásétól. Tulajdonképpen minden írás csak jelölés, és minden olvasás elõadás. A költészet egy olyan mûvészet, amely az érzékekre hat, és egyidejûleg több érzékszervet is mûködésbe hoz. Az írásbeliséget nem ismerõ társadalmakban a törzs tagjainak olvasniuk kellett a költemény megszólaltatását kisérõ mimikából, gesztusokból, az elõadó öltözékébõl, a különféle rajzos és festett ábrákból, a szimbolikus tárgyakon végrehajtott mûveletekbõl. A költészet mind a mai napig megõrizte érzéki jellegét, s azt a képességét, hogy többféle érzékszervre hasson. Az elõadómûvészet egyik formájában a testbeszéd helyettesíti az emberi hangot, és még aki magában olvas, az is forgatja a lapokat, mozgatja a fejét, a szemét, valamint a nyelvét és az ajkát, vagy legalábbis a nyelvgyökét, és így tovább.

A látvány, hang és beszéd közti fizikai kapcsolatnak egy belsõ beszéd, belsõ látvány és belsõ hangzás a tükörképe. Gondolataink mentális képek és belsõ monológok kombinációi. E kapcsolatteremtések révén tudunk nevet adni annak, amit látunk, és képet alkotni arról, amit hallunk. A költemény, akár halljuk, akár látjuk, a belsõ érzékelést stimulálja. Az angolszász harcos, aki a Beowulf elõadását hallgatta egy fából ácsolt kastély félhomályos csarnokában, nemcsak arra volt képes, hogy sárkánynak lássa a tûzbõl felcsapó lángnyelveket. Fejében seregnyi kép rajzott, melyet a szavak idéztek fel. Mi már magunkban olvasunk, de ha még nem váltunk a gyorsolvasás rabjaivá, a belsõ hang bennünk is megszólal, és képeket idéz elénk. A költõi "képrõl" rengeteget írtak - de amire utalnak vele, az voltaképp nem a papíron van, hanem az agyunkban keletkezik.

A nyugati világ eszázadi kultúrájában az az uralkodó tendencia, hogy az olvasás egyre sietõsebb és egyre érzékietlenebb tevékenységgé válik. A kortárs költészet ugyanakkor szembeszáll ezzel a tendenciával, újra felfedezi más kultúrák olvasási módszereit, és újakat állít melléjük. Míg az emberek többsége számára az olvasás már csak az információszerzés egyik technikája, addig a költõk alternatív jelölési rendszereket és újfajta elõadásmódokat próbálnak létrehozni. Tanulmányomban elõbb a gyarmatosítás elõtti Mexikó, a késõ Tang kori Kína és a Jakab kori Anglia példáján szemléltetem, hogyan olvastak költeményeket a mienkétõl különbözõ kultúrákban, majd a kortárs költészet néhány jellegzetes jelölési rendszerével foglalkozom, illetve azzal a kérdéssel, hogy hogyan olvassuk õket.

A spanyol hódítást közvetlenül megelõzõ idõkben Mexikóban sokfajta könyvet és dokumentumot használtak. A legmûszészibben kidolgozottak mind közül talán a maják vallási könyvei voltak, melyekhez mára elvesztettük a kulcsot. Az aztékok kozmopolita városában, Tenocstitlánban (a mai Mexikóvárosban) számtalan fajta kézikönyvet, hivatali iratot és törvénygyûjteményt hozták létre és használtak fel. Az aztékok vallási és történelmi tárgyú könyveket is alkottak, melyeket szoros kapcsolat fûzött a költészethez. Rendszerint hosszú csíkokra hasított állati bõrbõl vagy fügefa háncsból készítették, s tekerccsé göngyölték vagy leporellóvá hajtogatták õket. A lapokat keményítõvel kezelték, és élénk, de nem túl sokféle színû, ásványi alapú festékkel, vagy koromból nyert tussal festették meg. Az elemek egy ikonográfikus rendszerbe illeszkedtek, s az erõsen stilizált képek szóban többféleképp is visszaadható fogalmakat reprezentáltak. Vagyis ez a rendszer nem szavak lejegyzésére szolgált. A jelek között ritkák a talányosak, többbségük konkrét kép, nem pedig a szavak hangzására utaló elvont szimbólum.

Arról, hogy hogyan olvasták ezeket a könyveket, nem tudunk semmi bizonyosat. Magam is hosszú évekig dolgoztam egy tanulmányon, melyben választ kerestem a nyitott kérdésekre. A következõkben röviden vázolom, milyen következtetésekre jutottam. A legtöbb szakember szerint az aztékok könyvei emlékeztetõeszközök voltak, olyan dolgokra emlékeztették olvasóikat, amelyeket máskülönben elfelejtettek volna. A hivatalos dokumentumoknak tényleg lehetett ilyen funkciójuk, de a vallási és történelmi könyvekkel kapcsolatban semmi alapja sincs hasonló feltételezésnek. Az aztékok a mi fogalmaink szerinti írásbeliséget nem ismerték, és valószínûleg nem volt szükségük rá, hogy a történelmükre és a mitológiájukra emlékeztessék õket. Az írásbeliséget nem ismerõ népeknek rendszerint kitûnõ a memóriájuk. Minden bizonnyal többféle rendû és rangú hivatásos dalnokuk volt, egyesek a mítoszokra, mások a történelemre, megint mások a genealógiára "szakosodhattak", valahogy úgy, mint a Lord Parry által tanulmányozott jugoszláv rítusénekesek, vagy mint a nyugat-afrikai családfa-dalnokok, akikre Észak-Amerikában a Gyökerek c. filmsorozat irányította rá a közfigyelmet.

Az olvasásnak valóban az emlékezet erõsítése lehetett a legfontosabb funkciója, csakhogy nem az általunk megszokott értelemben. A rendelkezésünkre álló információk arra engednek következtetni, hogy a festett könyvek és a recitálások az oktatás nélkülözhetetlen kellékei voltak. A könyvek vizualizálható formában vésték a tanulók emlékezetébe népük mítoszait és történelmét. Vagyis nem az volt a céljuk, hogy olyasmire emlékeztessék olvasóikat, amit máskülönben elfelejtettek volna, hanem hogy bizonyos dolgokat felejthetetlenné varázsoljanak. A bennszülöttek stílusának jellegzetességei - az egyszerû és ragyogó színek, a határozott fekete keretek, az azonnal felismerhetõ képek, a mellérendelés elvére épülõ, vibrálóan színes kompozíciók - tökéletesen megfeleltek ennek a feladatnak. A tanulók fejében a versbe szedett mítoszok, mesék, eredettörténetek, imák a könyvben látott képekkel együtt raktározódtak el. Szó és kép nem feltétlenül magyarázta, kommentálta, inkább árnyalta, kiegészítette, kiterjesztette egymást; mindegyik olyasmit nyújtott, amire a másik nem volt alkalmas. A képek és a hangok felbukkantak a tanulók álmaiban, színezték képzeletüket, formálták világszemléletüket, és hatást gyakoroltak egész további életükre. Tezeatlipoka képe nem azért szerepelt a könyvekben, hogy az olvasók tudomást szerezzenek az istenségrõl - mindnyájan tökéletesen bizonyosak voltak jelenvalóságában - hanem azért, hogy egy konkrét képet tárítsanak hozzá, amely azután a vele kapcsolatos mitológiákba és liturgiába is beleszövõdött.

Több forrásból is tudjuk, hogy különféle szertartások alkalmával falakon tették közszemlére a szétteregetett könyveket. Képzeljük el, amint az olvasók a könyvek elõtt állva az ifjúkorukban tanult verseket mormolják, és felfrissítik az emlékezetükben élõ képeket. Mintha csak egy mai performansz, mondjuk Jackson MacLow Gathájának elõadóit látnánk magunk elõtt: a performerek minden idegszálukkal a képekre és az általuk kiejtett hangokra koncentrálnak, és ezáltal a közösségérzés is felerõsödik bennük.

A történelemkönyveket az eposzénekesek használhatták. A néhány fõnyi közönség körülülte az énekest, aki a könyvet önmaga és a hallgatósága közé helyezte, kinyitotta, és énekelni kezdett. Az énekes csak minimális mértékben támaszkodott a partitúrára. A könyvnek az volt a fõ rendeltetése, hogy a dalnok hallgatósága megszemlélhesse (és az agyába véshesse) a dal képi mását. Nyilván nemcsak csoportosan olvastak. A magányos olvasás azonban nem néma olvasást jelentett: az olvasó valószínûleg elszavalta a különféle témájú verseket. Bizonyos, fõként vallási tárgyú könyvek esetében az olvasás a jóga egy neme volt. Vallási könyveket a tibeti buddhistáékhoz hasonló vizualizációs gyakorlatokhoz is igénybe vehettek, e gyakorlatok pedig fontos szerepet játszhattak az aztékok vallásában oly lényeges isten-megtestesítésekben. A Codex Borgia (1. ábra) középsõ részét talán mandala-sorozatnak tekintették. A vallási könyvek listákat, táblázatokat és naptárakat is tartalmaztak, melyek segítségével jósolhattak és rituális ünnepeket szervezhettek. Nyilván másképp olvasták õket, mint a kevésbé szigorú szerkezetû könyveket, s talán új ismereteket is szereztek belõlük. De az olvasó még akkor is szertartásosan viselkedett, amikor csak egy naptári adatot akart ellenõrizni, és kántálva olvasott.

A leporelló formátum az említett olvasásmódok mindegyikével összhangban volt. Az eposzénekes annyi oldalt teríthetett ki a közönsége elé, amennyit csak akart. A szertartások során az egész könyvet be lehetett mutatni. S ha az olvasó a kezébe vett egy könyvet, a lapokat szétnyitva-összecsukva különféle sorozatokhoz, együttállásokhoz juthatott. Ha például az elsõ és a hatodik oldal akarta egymás mellé helyezni, akkor egész egyszerûen összecsukta a köztük lévõ lapokat.

Ez különösen a rituális naptárak esetében lehetett hasznos, mert módot adott a táblázatok, diagrammok és naptárak összehasonlítására és egybekapcsolására. De a történelem megértését is megkönnyíthette: Mexikó õslakossága a történelmet ciklikus folyamatnak tartotta, és a leporelló formátum módot adott a ciklusok összehasonlítására.

A történelemkönyvek egyik érdekes tulajdonsága, hogy alkalmasak arra is, amit futólagos, és arra is, amit alapos olvasásnak nevezhetnénk. A futólagos olvasás során az olvasó beérte az ábrák felismerésével és funkciójuk megértésével. Az alapos olvasás ennél sokkal többet jelentett: az olvasó hosszú részeket recitált olyan, a képekhez társítható versekbõl, melyeket a könyv talán nem is tartalmazott. Mondjuk az egyik oldal egy istenalakkal kezdõdött: az olvasó elõször az istenséghez fohászkodott, felsorolta a képességeit és a tulajdonságait, majd elmesélte a hozzá kapcsolódó mítoszokat, végül elmondott egy imát. A következõ kép egy embert ábrázolt: az olvasó elszavalta a családfáját, az életrajzát, a neki tulajdonított szállóigéket stb. (2. ábra.)

E futólagos olvasásnál alaposabbat csak az a szóbeli kontextus tett lehetõvé, melybe a könyv eredetileg illeszkedett. Egy oldal gyors végigolvasása néhány percet vehetett igénybe, az alapos olvasás órákig tarthatott. Az olvasással töltött idõ nem annyira az adott oldalon lévõ információ mennyiségétõl függött, mint inkább attól, hogy mennyi interakcióra volt hajlandó az olvasó.

Képzeljünk el egy tenocstitláni kalmekakont (egyetemet) úgy 1500 táján. Számos olvasó tartózkodik az épületben, aki mind a maga módján olvas. Az egyik csak rövid idõre ugrott be, hogy ellenõrizze egy almanachban, összeillik-e két házasulandó a születési adata alapján. A másik azt akarja megtudni egy hasonló könyvbõl, hogy melyik napon fog a Vénusz bolygó állása káros hatást gyakorolni valamelyik katonai rend tagjaira. A harmadik egy történelemkönyvet lapozgat; futó pillantást óhajt vetni egy fontos személyiség családfájára. Az iskola egyik szegletében egy eposzénekest ül körül néhány tanuló, s miközben a hõs képeit tanulmányozzák, a hallottakat is elraktározzák emlékezetükben. Egy másik csoport egy tudóst vesz körül, aki az idõ mechanizmusáról, a csillagok akaratáról vagy a halucinogének és egyéb szent növények rituális használatáról tart elõadást. Egy harmadik csoport történelmi kérdéseket vitat meg egy szétteregetett, vagy új módon összehajtogatott könyv segítségével. Az egyik cella mélyén egy tanuló, miután szigorú böjtött tartott, sanyargatta magát, és elõírásszerûen pszilocibint vagy meszkalint vett magához, egy mantrát ismételget kitartóan. Egész lényével annak az istenségnek a képére koncentrál, akit most, a könyv élõ lapjává válva, õ maga személyesít meg. Egy leendõ könyvillusztrátor ábrákat rajzol a porba, s közben igéket mormol a szimbolikus jelentésû egyenesekrõl és görbékrõl. Egy fõpap a dolgozószobájában ül, s azon tûnõdik, hogy az elõjelek alapján mikorra hirdesse ki egy hamarosan esedékes vallási ünnep kezdetét. Lehet, hogy nincs is könyv elõtte - számításaiban korábbi olvasmányaira támaszkodik.

Az aztékok világa tele volt emberi és isteni hangokkal. Az élet normális rendjéhez tartozott megtanulni a hangok jelentését, a madárhangokét éppúgy, mint a növényekét. Az elsõ dolog, amit egy újszülött azték csecsemõ hallott, a bábaasszony buzdító versikéje volt. Élete imák, versbe szedett elõírások és varázsigék körül forgott, s halálakor verseket szavaltak. Az aztékok nem arra használták elsõsorban a könyveket, hogy ismereteket szerezzenek, hanem hogy mélyebb tudást szerezzenek arról, amit már tudtak. A könyvek a kultusz lényegéhez tartoztak. A kimondott szó és a lefestett kép közti kölcsönhatásnak mágikus funkciója volt. A szájhagyomány által megõrzött, s a hódítás után európai írásjelekkel rögzített verseik ilyen sorokat tartalmaznak: "Úgy élünk mi itt, mintha festett képek lennénk a könyveitekben"; "a szíve talán egy festett könyv"; "õ (az életadó) festi meg a lelkedet"; "úgy kopunk ki a világból, mint egy festett könyv". Az aztékok nem ismerték a fonetikus írást, s nem voltak képesek szavakat, szócsoportokat rögzíteni. A könyv nem egy jelkészlet volt, amely eligazítja az olvasót, hogy mit mondjon, hanem egy segítõeszköz, amely lehetõvé teszi a számára, hogy lássa is, amit hallott. A könyvek és a szavalatok közti bonyolult kölcsönhatások az olvasó-dalnokot olyan nagyfokú fizikai és szellemi aktivitásra késztették, amilyenre a betûírásos könyvek világában nincs lehetõség.

Az évszázadok során a kínaiak sokféle felületre írtak - a változatok száma még nagyobb, mint a gyarmatosítás elõtti Mexikóban. Ismerték és használták az összes fontosabb könyvformátumot: a tekercset, a leporellót, a mappát és a különbözõ típusú gerinckötéseket. Szinte a kínai írás kezdeteiig visszavezethetõ az a hagyományuk, hogy házak falára és sziklák oldalára festettek vagy véstek verseket. Az utóbbi gyakorlatot, mely az olvasást a tájban való gyönyörködéssel kapcsolta össze, a kínaiak kifinomult mûvészetté fejlesztették. A kínai irodalom tele van olyan emberekrõl szóló történetekkel, akik hosszú utazásra vállalkoztak, hogy elolvashassanak egy sziklába vagy templomfalba vésett feliratot. E feliratok olykor nagyon nagy méretûek voltak: több olyan példáról is tudunk, ahol a jelek magassága meghaladta a tíz lábat. A politikai szlogenekkel teleírt óriásplakátok vagy a pekingi "demokrácia fala" nem maóista találmányok. Az olvasók gyakran másolatot készítettek a feliratokról. Nedves papírt borítottak rájuk, melyet belenyomkodtak a vájatokba, és faszénnel vagy tintával dörzsöltek át. A dörzsölt másolatokat felgöngyölték, összehajtogatták vagy könyvbe kötötték, s valószínûleg ez a gyakorlat vezetett a nyomtatás mûvészetének kifejlõdéséhez. (3. ábra) Egyes kínai egyetemeken a hivatalos szövegeket kõdobokba vésték, és a tanulók úgy állították elõ tankönyveiket, hogy dörzsölt másolatokat készítettek róluk. Ez a módszer nemcsak a korlátlan másolást tette lehetõvé, hanem a szövegek standardizálását, a szövegváltozatok kiiktatását is - jóllehet az utóbbi eredményt a reneszánsz Európának szokták tulajdonítani.

Az írásfelületnek nem kellett laposnak vagy statikusnak lennie. Tuan Cseng-si a kilencedik század közepén beszámol egy munkásnõrõl, akinek egész testét Po Csü-ji versek borították.

A kínai versírás elképzelhetetlen kalligráfia nélkül, a kalligráfiát pedig szoros kapcsolat fûzi a festészethez. E három mûvészeti ág között - melyeket Kínában "a három tudásnak" neveztek - nincs éles határ. Ideális esetben a kalligráfia ugyanolyan magas mûvészi színvonalú, mint a benne megtestesülõ vers. A kínai írás, jellegénél fogva, ösztönzõbben hat a szépírás mûvészeire, mint az - egyébként szintén gyönyörûséges - latin ábécé. A nagy számú és bonyolult kínai jel még a legjobb formaérzékû kalligráfus tudását is próbára teszi, ugyanakkor az önkifejezési lehetõségek valóságos tárházát biztosítja számára. A folyóírás tovább bõvíti a potenciális változatok körét: a kalligráfus - intuitív alapon, a szöveg egészérõl alkotott elképzelése szerint -, absztraktabbá tehet, leegyszerûsíthet vagy akár ki is hagyhat egyes jeleket. A kézírásokat még a hozzáértõk is nehezen olvassák, ami különös fontosságot kölcsönöz a kalligráfus mûvészetének. (4. ábra) A versek gyakran képek kíséretében kerülnek nyilvánosságra, és az egyik mûvészeti ágban elért eredmények a másikra is hatást gyakorolnak. Voltak korszakok, amikor a tájképeket, madarakat és egyéb témákat kalligrafikus stílusban festették meg, máskor pedig a jelek festõiségét hangsúlyozták.

A mûvészetek közti határok elmosódása azzal is magyarázható, hogy a festõ és a kalligráfus ugyanazokat az alapeszközöket használja: bambusz nyelû, szõrbõl készített ecsetet, valamint koromból nyert tust. Ez a fajta ecset széles mozgáslehetõséget biztosít a festõ-kalligráfus számára: egyeneseket éppúgy lehet vele rajzolni, mint éles szögeket, lágy íveket; vastag vonalakat éppúgy, mint hajszálvékonyakat, és az ecset külsõ szõrszálai segítségével finom mintázat rajzolható a fõ ecsetvonások köré. A kalligráfus azonban egyetlen vonást sem hagyhat félbe, hogy pihentesse a kezét, mert nyomban pacát ejtene a mûvére. A mûvésznek gyorsan kell dolgoznia, és ez egyszerre ösztönzi spontaneitásra, valamint arra, hogy mielõtt a tusba mártaná ecsetjét, elképzelje, amit festeni akar. A kalligráfus mûvészete a vésnök és a fametszet-készítõ mesterségével is érintkezett. A kilencedik században már gyakran elõfordult, hogy a jeleket mester-kalligráfusok festették rá a kõ vagy fa felületére, és a szakmájukban jártas vésnökök képesek voltak pontosan reprodukálni a lágy íveket, az éles szögeket és a külsõ szõrszálak nyomát. Sok kõdörzsöléses, illetve fadúcok felhasználásával nyert nyomat ugyanolyan spontánnak hat, mint az eredeti festmény. 3. és 4. ábra.)

A három tudás közti kölcsönösség egy másik oka a kínai írás természetében rejlik. Lényegében négy alapvetõ jelfajta vagy jel-összetevõ létezik: 1. a piktogram, azaz a dolgok absztrakt képén alapuló jel = ember, és úgy néz ki, mint egy pálcikaember; 2. a "gesztogram", amely nem a dolgot, hanem annak valamely megnyilvánulását ábrázolja; 3. a fonogram, azaz a hangot reprezentáló, képi hasonlóság nélküli szimbólum; 4. az ideogram, mely gyakorta a három említett jelfajta kombinációja: úgy jelez egy fogalmat, hogy annak mind képi, mint fonetikai ábrázolása csupán részleges. Arthur Cooper ezt a rendszert etimologikusnak nevezte - ennek az írásfajtásnak ugyanis talán az a legfontosabb jellegzetessége, hogy minden jelnek külön története van. Az írástudó kínai aligha törõdik a történelmi elõzményekkel, amikor szokványos dokumentumokat, iratokat, leveleket vagy újságcikkeket olvas - ezekben az esetekben a jelek csak szavak szimbólumai. Amikor azonban verset ír vagy olvas, ráhangolódik a hangzás, a látvány, a jel és a fogalom közti megfelelésekre. A komponensek kölcsönhatásai hangsúlyosabbá teszik a folytonosságot és a változékonyságot is. A mûvelt olvasó, akinek már van gyakorlata az egymásba szõtt piktogramok, gesztogrammok, fonogramok és ideogramok tanulmányozásában, élvezni tudja a látvány, a hang, a gesztus és a jelentés közti összhangot.

A kínaiak úgy vélték, hogy a hangzás fontos szerepet játszik a költészetben, ugyanolyan fontosat, mint a három tudás. A kilencedik században a verseket általában kántálták vagy énekelték, s az ideális költõ nemcsak jó énekes, hanem gyakorlott lantjátékos is volt. Kung fu-ce Lun jü-je szerint "egy mûvelt ember csak rendkívüli helyzetekben válik meg a lantjától". A beszélt kínai nyelvek, amelyekben fontos szerepe van a hangmagasság-változatoknak, arra ösztönzik a költõt, hogy zenei alakzatokat építsen a verseibe. Talán ez az a tulajdonsága a kínai költészetnek, amelyet a legnehezebb elérhetõvé tenni a nyugati olvasó számára. Nem tudok egyetlen olyan fordítóról sem, aki megpróbálta volna a kínai vers lexikális jelentésével együtt a zenéjét is visszaadni. A vizuális formák reprodukálására több nyugati költõ is kísérletet tett (a saját kísérletemet lásd az 5. ábrán), de a versek melódiája elveszett - talán egy hangköltõ vagy egy zeneszerzõ vállalkozása több sikerrel kecsegtetne.

810-ben már nyomtatott verseskötetek is léteztek, de a legtöbb költeményt kéziratos formában terjesztették. Ha egy kilencedik századi kínai költõ kéziratot kapott a barátjától, elõször is szertartásos mozdulatokkal szétgöngyölte vagy maga elé terítette. Azután nyilván szemrevételezte a papírt vagy a selymet, amire a vers íródott, megtapogatta az anyagot, közben arra is figyelt, hogy milyen neszeket ad ki, talán még meg is szagolta. A kéziratnak elõbb az absztrakt formáját vette szemügyre, majd hozzálátott a kalligráfia részleteinek tanulmányozásához - egyelõre ezeket is absztrakt formákként kezelve. Csak most fogott hozzá az olvasáshoz. A vers valószínûleg kézírással lett lejegyezve, úgyhogy helyesebb volna silabizálásról beszélni. Feltehetõleg már volt valami elõzetes elképzelése barátja kézírás-technikájáról a kézirat absztrakt formája alapján. Most azt figyelte meg, hogy hogyan tükrözõdik a forma által sugallt hangulat vagy lelkiállapot az egyes jelekben..

Miután alapos ismeretséget kötött a verssel, s a kalligráfia egyéni vonásairól is képet alkotott, meghatározta a vers formáját. A kínai költemények modern kiadásai néha egy pöttyel, vagy más módon jelzik a sorvégeket, a hagyományos kínai költészetben azonban nem léteztek hasonló konvenciók. Az olvasó a vers belsõ sajátosságai - a szünetek, a szintaxtis, a párhuzamok stb. - alapján döntött. A leggyakoribbak az öt és hét jelbõl álló, közvetlenül a közepük elõtt sormetszettel ellátott sorok voltak, s a mi olvasónk ennek tudatában igyekezett megállapítani a sorok hosszát. A párhuzamok és az ellentétek központi szerepet játszottak a kor költészetében. Olvasónk valószínûleg velük kezdte az ismerkedést, s csak utána olvasta végig a verset. A kínai nyelvben nincs igeidõ és nyelvtani szám, s alig van benne olyan kötõ- és viszonyító elem mint amilyen a névmás, a prepozíció vagy a névelõ a nyugati nyelvekben. A kínai költõk gyakran ki is hangsúlyozták a kétértelmûségeket, s rendszert vittek a lappangó tendenciába. Olvasónk e kétértelmûségeket nyilván feloldotta valahogy, de az alternatív lehetõségekrõl sem feledkezett meg, miközben a vers körvonalai lassacskán kirajzolódtak elõtte. A korabeli költészet tele volt célzásokkal, amelyek a fogékony olvasóban reminiszcenciákat keltettek. Olvasónk az elõtte fekvõ verset számtalan más szöveggel is kapcsolatba hozta, melyeket különbözõ helyzetekben hallott énekelni vagy szavalni. Mikor már eleget tûnõdött a versszakokon, és sikerült megragadnia az értelmüket, kipróbálta a költemény hétköznapi beszéden túli hangzáslehetõségeit.

A sorszerkezetek és sormetszetek keltette ritmusérzet, az intonáció keltette dallamérzet kulcsot adott a költemény elénekléséhez vagy elkántálásához. Sok verset ismert dallamra írtak, s ha olvasónk elég figyelmes volt, a megfelelõ dallamon kezdte énekelni a verset, s újabb párhuzamokat fedezhetett fel. Majd lantjáért nyúlt, és kísérni kezdte önnön énekét, vagy õrölt egy kis festéket, s maga is festett vagy írt valamit válaszképpen. S ha tetszett neki a költemény, elraktározta az emlékezetébe.

Ez a fajta olvasás persze meglehetõsen idõigényes, cserébe viszont az olvasó majd' minden érzékét megmozgatja és kielégíti. Kontiunitást teremt a vizuális szöveg és az elszavalt költemény között, melyek kölcsönhatásba lépnek egymással, új élményekkel gazdagítva s különféle tevékenységekre ösztönzve az olvasót.

A kínaiak, akárcsak az aztékok, úgy gondolták, hogy az írásnak mágikus hatalma van - a kínai éttermek falára kifüggesztett feliratos szalagok gyakran a tulajdonost védõ talizmánok. Sok olyan mítoszt ismerünk, amely a könyvek és az írás isteni és misztikus eredetérõl szól, s az írásjelek még mindig õrzik hasonlóságukat a Ji King hexagramjaihoz, melyekhez etimológiai kapcsolat fûzi õket. A kilencedik században élt Po Csü-ji azt remélte, hogy profán versei buddhista szutrákként fognak újjászületni - õ pedig szerzetesként fog feltámadni, és képes lesz olvasni transzfigurációikat.

1620-ban még elfogadták a mexikói spanyol bíróságok a bennszülöttek stílusában készült okiratokat, és talán néhány tiltott vallási könyv is használatban volt. Kínában pedig lényegében ugyanúgy írtak és olvastak verseket, mint a IX. században, jóllehet a konvenciók merevebbek lettek, és a könyvnyomtatás általánosabbá vált. Angliában a költemények terjesztésére számos lehetõség kínálkozott: a felolvasás és a szavalás bevett szokás volt különbözõ társadalmi eseményeken vagy szûk családi körben.A színházi élet még õrizte aktivitását, s olykor még látni lehetett Shakespeare darabokat olyan színészek elõadásában is, akik ismerték a mestert. Az írott költemények nyomtatott és kézíratos formában egyaránt közkézen forogtak. A kéziratok változatos képet mutattak: gyakran egyszerû füzetek voltak, s nagyjából úgy festettek, mint a mai "small press" kiadványok. Olykor egyetlen munkát, máskor egy szerzõ több versét, megint máskor több szerzõ verseinek - esetleg valamilyen alkalomra szánt - egyvelegét tartalmazták.

Nyomtatni mást jelentett, mint manapság. Az udvar meg akarta elõzni a lázadásokat, és ellenõrzés akart gyakorolni a nyomdák felett, ezért csak korlátozott számú mûködési engedélyt adott ki. A betûöntõk és az általuk önthetõ betûtípusok számát is korlátozták. Természetesen földalatti nyomdák is mûködtek vidéken, és a betûkészleteket a kontinensrõl is be lehett csempészni, de azért a nyomdászok általában túl sokáig használták a betûiket, egészen addig, amíg teljesen olvashatatlanná nem váltak. A tinta sokba került, és nehéz volt elõállítani, úgyhogy a lehetõ legtakarékosabban bántak vele. A nyomat olyan durva volt, hogy a betûk szinte tapinthatónak tûntek: a nyomtatott szó jobban emlékeztetett egy fizikai realitással rendelkezõ tárgyra, mint manapság. A nyomtatott szöveget nehezebb lehetett olvasni, s nemcsak az elhasználódott betûkészletek, a nyomatok durvasága és a tintával való spórolás miatt, hanem azért is, mert a helyesírás szabályait nem rögzítették, s ráadásul a különféle szimbólumokat és rövidítéseket is következetlenül használták. A papír nehezebb volt, és a felületén látható vízjelek akkoriban még nem haszontalan díszítõelemek voltak, hanem a normális papírgyártási folyamat eredményei. Nemcsak a nyomat volt durvább az általunk megszokottnál, hanem a papír is durvább anyagból készült, s az olvasó, amikor felütött egy könyvet, valószínûleg inkább a tudatában volt a kezében tartott tárgy anyagszerûségének, mint modern utódja. A jobb minõségû könyvek erõs kötése arról árulkodik, hogy aktív használatra szánták õket; ha mégis szétestek, újrakötötték a lapjaikat. Egy könyv egy család több nemzedékét is kiszolgálta: olvasták, újraolvasták, kölcsön adták a barátaiknak. Az az olvasó, aki 1620-ban be akarta szerezni A tündérkirálynõt, egyforma valószínûséggel vásárolhatott új vagy használt példányt. A könyveket úgy gyártották, hogy sokáig tartsanak, s az új és a használt példányok között kisebb volt a különbség. 1620-ra A tündérkirálynõ már klasszicizálódott; egy olyan korszakot idézett, amely az utókor szemében dicsõségesnek tûnt, bármennyire fájdalmas volt is azok számára, akik aktívan részt vettek politikai eseményeiben. A vásárló feltehetõen már hosszabb részleteket ismert felolvasásokból vagy szavalatokból, talán meg is jegyzett néhány fordulatot, és maximákként használta õket, sõt némely élethelyzetben hozzájuk fordult segítségért. A könyvet nem azért vette meg, hogy miután egyszer elolvasta, a polcra helyezze (bár akadhattak olyanok is, akik csupán hivalkodni akartak szerzeményükkel), hanem azért, hogy a családjával és a barátjaival is elolvastassa, hogy újra és újra eltûnõdjön rajta, s hogy, legalább részben, memorizálja. (A jó memóriát az egyik legfontosabb képességnek tartották.) És a szöveg tökéletesen megfelel e kívánalmaknak: az allegorikus történet akkor is nyomon követhetõ, ha olykor elkalandozik a figyelmünk; a ritmikusság és tetszetõs mondatok megkönnyítik a felolvasást; a stanzák és a visszatérõ rímek - a már említett tulajdonságokkal együtt - egyszerûbbé teszik a memorizálást. Egy ilyen szöveg még a magányos olvasó számára sem puszta információ, melyet a szem egyszerû tevékenysége közvetít az agynak, hanem sokkal inkább: szavalnivaló.

A kéziratos formában terjesztett költemények szerzõi természetesen ugyanolyan szabadosan bántak a helyesírással, mint a nyomdászok. Így írhatta például Donne: "Here I unsweare, and overswear them thus". [A Donne-idézetek nyers- vagy (néhány esetben létezõ) mûfordítását nem adtam meg, mivel a fordítás által épp azok a tulajdonságaik (helyesírási és hangsúlyozási ambivalenciáik) vesznek el, amelyek miatt Young idézi õket. (K.M.)] A "sweare" és a "swear" változatot csak három szótag választja el egymástól. Donne, és a kortársak többsége nemcsak egyféle helyes írásmódot tudott elképzelni: az ortográfiai forma a szavak kinézetével és hangzásával kapcsolatos írói intuíciótól függött, és a hangsúlyárnyalatok éppúgy kifejezõdtek benne, mint az intonáció, a hangszín és a kiejtés (sõt énekmód) egyéni sajátosságai. (6. ábra)

Az írott nyelv megõrizte a beszéd változékonyságát, sõt illékonyságát. A mondatok és a sorok nem rögzített funkciójú és egymással kicserélhetõ alkotórészek sorozatai voltak: azáltal jöttek létre, hogy a költõ kimondta õket. Az írott vers, lényegét tekintve, egy szavalat rögzítése volt, egy partitúra, melynek alapján az olvasó újraalkothatta az eredeti mûvet. A nagy számú és következetlenül használt rövidítés és szimbólum szintén az írás beszédre való irányultságát mutatja. Amikor egy szöveg csupán a lejegyzés eszköze, akkor az "and"-et az "&" szimbólum is jelképezheti (melyet még ma is használunk), és a "ye" elfogadható a "the" rövidítésének. (A "ye" rövidítésben az "y" a "th"-nak felel meg, nem pedig a "year" szó "y" hangjának, ahogyan manapság is ejtik egyesek, akik régivágásúnak akarnak látszani.)

A korabeli központozás hasonló okokból tûnhet illogikusnak a mai olvasó számára: mi a mondatszerkesztés szabályai szerint központozunk, a Jakab korabeli poéta viszont a fülére hallgatott. A központozás az õ számára egy jelölési forma volt, s gyakran olyan helyeken is szünetet iktatott be, ahol az a normális mondatrendbõl nem következett volna.

Egyik-másik konvenció, illetve a konvenciók hiánya, a kínai verséhez hasonló kétértelmûségeket eredményez. Az aposztrofjel használata birtokos esetben még nem vált általánossá, s amikor Donne leírta a "worlds" szót, lehet, hogy tulajdonképpen azt akarta írni, hogy "world's", de a másodlagos jelentést is éreztetni akarta: többszörös világok. (Donne valószínûleg ismerte Giordano Bruno elgondolását a világok végtelenségérõl.) Az "I" és a "j", illetve az "U" és a "V" akkoriban többé-kevésbé felcserélhetõ volt egymással, ami további kétértelmûségekhez vezetett, és az olvasás sebességét a megfontolt beszéd tempójára lassította.

Donne csak négy verse kinyomtatását élhette meg, s azok közül is az egyik más neve alatt jelent meg. Nem mintha Donne nem tudott volna kiadót találni. Sokkal inkább azért, mert több oka is volt rá, hogy ne siettesse versei kiadását. Tulajdonképpen egy baráti körnek szánta mûveit, és nem volt elragadtatva a lehetõségtõl, hogy idegenek is olvassák õket - köztük olyanok, akik derékba törhetik politikai és egyházi karrierjét. A korlátozott terjesztés a kísérletezés szabadságát biztosította számára. Szabadon bánhatott a versmértékkel és a szintaxissal, rejtett utalásokat szõhetett verseibe, melyeket csak az értõk szûk köre tudott megfejteni, s olyan témákkal is foglalkozhatott, amelyeket máskülönben még csak nem is érinthetett volna. Az ilyesmi akkoriban nem volt szokatlan: egyes úriemberek kizárólag kéziratos formában terjesztették verseiket, míg mások a publikusabb darabjaikat kinyomtatták, a személyesebb jellegûeket viszont kéziratos formában hozták nyilvánosságra.

Általánosságban szólva, a Donne és társai által terjesztett kéziratok nem voltak olyan ékesek-kacskaringósak, mint némely tizenhetedik századi tollforgatóé, de azért nem voltak híján a cikornyáknak és díszítéseknek. A pennával könnyû volt hol vékony, hol vastag vonalat húzni, ami ha szerény mértékben is, de megengedte az egyes szavak karakteressé tételét. Az eredmény persze távolról sem volt olyan kifejezõ, mint a kínai kalligráfiák.

A kéziratokat még a hozzáértõknek is lassan kellett olvasniuk. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy egy nyomtatott könyv sosem vetekedhet egy kézirat személyességével, melyet maga a szerzõ (vagy egy barátja) vetett papírra, s juttatott el - a nyomda közremûködése, valamint a cenzorok, kiadók, tipográfusok, korrektorok és üzletemberek ellenõrzése nélkül - az olvasóhoz.

Donne versei olyanok, mintha eleve kéziratos terjesztésre szánták volna õket. Írójuk feltételezi, hogy az olvasó kellõ idõt fog fordítani a versek tanulmányozására, és megszólaltatásuk eltervezésére. Lelki rokonának tekinti az olvasót, akivel legtitkosabb gondolatait is megosztja, s akiktõl ugyanakkor elvárja, hogy ne legyen járatlan a költõnek ismerõs misztikus képek, tudományos tapasztalatok, filozófiai érvek és életrajzi tények világában.

Úgy tûnik, Donne feltételezte, hogy akikhez eljuttatja kéziratait, nemcsak hangosan olvassák majd, de figyelmesen fel is mondják a verseit, talán azért, hogy késõbb elszavalhassák õket a barátaiknak. Az effajta sorokat:

                         She'is all States and all Princes, I,
                         Nothing elfe is.

nehéz elszavalni. Gyakorlott elõadó és sok türelem kell a helyes megszólaltatásukhoz. Donne fortélyos formamester. Néha azért rontja el a formát, hogy a vers ne legyen annyira tökéletes. Máskor egy metrikai kísérlet, a hétköznapi beszéd vagy a színpadi elõadásmód utánzása, illetve egy új dallamváltozat kedvéért. Ha a szabálytalannak látszó sorokat szabályos hangsúlyozással olvassuk, olyan jelentéstartalmak bukkanhatnak fel, amelyek elsikkadtak volna volna, ha megmaradunk a normális beszédritmusnál. Az olvasónak bizony elég sok idejébe telhet, amíg az összes lehetõségeket kipróbálja.

A Donne-verseknek természetüknél fogva és írott formájuk következtében is gyakran homályos a jelentésük. Komoly kérdéseket vetnek fel, melyekre szellemes és találó válaszok születtek - de a rejtély megmaradt rejtélynek. Az olvasóval szemben az volt a költõ elvárása, hogy miután elolvasta, és esetleg meg is jegyezte mûvét, még hosszasan tûnõdjön felette. Hogy késõbb is idézze fel magában, elmélkedjen róla, s élete különbözõ helyzeteiben úgy forduljon hozzá tanácsért, mint egy fontos levélhez. A versek ugyanakkor emberi kapcsolatokat is teremtettek: baráti köröket, melyek osztoztak valamiben, ami nem tartozik a külvilágra. Szavalni szinte mindig lehetett: szerelembõl, szórakozásképpen, viccesen, komolyan, vigasztalásul.

1615-ben Donne-t lelkésszé szentelték, s 1621-ben a Szent Pál székesegyház fõesperese lett. Attól fogva mindent elkövetett, hogy már amúgy is széles körben ismert versei ne kapjanak még nagyobb nyilvánosságot; bizonyára azért, mert tartott tõle, hogy lejáratják egyházi méltóságában. A prédikációi azonban a lírikust idézték. Donne idejében a vers és az ige egyaránt a színház szolgálóleánya volt. A prédikációk szövegei tele vannak elmés hasonlatokkal, találó képekkel, zengõ mondatokkal, hatalmas gesztusokkal és költõi fordulatokkal. A prédikációiról fennmaradt feljegyzések szerint Donne-tól nem voltak idegenek a drámai gesztusok; bármilyen hangot meg tudott ütni, s ha a helyzet úgy kívánta, sírva fakadt. Utolsó igehirdetését önnön halotti leplébe burlolózva tartotta - mintha egy Webster darabból lépett volna elõ. Ha igaz az, hogy a Jakab korban a mûvészi nyelvet a színház alakította, akkor Donne költészetét a színház privát, igehirdetését pedig a színház nyilvános kiterjesztésének kell tekintenünk. A dráma, a líra és a prédikáció a szavak mûvészete volt, melynek gyakorlásához partitúrára volt szükség. Donne költeményei, valamint prédikációi nem egyebek, mint partitúrák.

Ha 1620-ban egy olvasó kezébe vette Donne valamelyik kéziratát, éreznie kellett a verseket övezõ különleges aurát. Valószínûleg tudott róla, hogy a szerzõ megtiltotta mûvei terjesztését, ami persze csak fokozta érdeklõdését. Donn elsõ olvasói egy nemhivatalos elithez tartoztak, s az új olvasó úgy érezhette, hogy a kiválasztott kevesek dicsõségében osztozik. Bizonyára hallott már Donne éleselméjûségérõl, s talán néhány felolvasáson is jelen volt.

Olvasónk elõször is komótosan végigolvasta a verseket, talán némán, de mozgó ajkával szavakat formálva. Elsõ benyomásait a részletek tanulmányozásával mélyítette el. Néhány verset megjegyzett, néhányat lemásolt. A másolás akkoriban az olvasás egyik formája volt: a másoló azonosult a szöveggel, és úgy dolgozott a versek grafikus képén, mint egy mestermunkákat tanulmányozó festõnövendék. A tizenhatodik századi Európában még mindig éltek szerzetesek, akik számára a bibliamásolás az ima egy neme volt: munka közben ajkuk a lemásolt szavakat mormolta, s az Írás szent energiájából erõt merítve egynél több másolatot készítettek, hogy más lelkeket is megmentsenek. A másolás a memorizálást is elõsegítette.

Olvasónk többször is elszavalta a verseket. Valószínûleg kínai társához hasonlóan õ is rendelkezett némi zenei képzettséggel, s talán a versek megzenésítésére, vagy már létezõ melódiák kipróbálására is vállalkozott, lantján kísérve önmagát. Egy olyan vers, mint az alább olvasható, szinte megköveteli az effajta eljárást:

               Goe, and catch a falling ftarre
                         Gett with child a Mandrake Roote,
               Tell me, where all paft tymes are,
                         Or who cleft the Divells foote,
               Teache me to hear Mermaydes fingine,
               Or to keepe off Envyes ftingine,
                         And finde
                         What winde
               Serves to'advance an honeft minde.

Egy tizenhetedik századi névtelen szerzõ átirata fenn is maradt, s bizonyára nem az övé volt az egyetlen. Olvasónk - az akkori társasági szokásoknak megfelelõen - nyilván elénekelte szerzeményét a családjának vagy a barátjainak.

Egy bonyolultabb vers nagyobb szellemi erõfeszítést igényelt. Vegyük például a Himnusz Istenhez (Hymne to God the Father) utolsó versszakát:

                    I have a finne of feare, that when I have fpunne
                              My laft thred, I fhall perifh on the fhore;
                    Sweare by thy felfe, that at my death thy fonne
                              Shall fhine as he fhines now, and heretofore;
                                        And, having done that, Tho hafte done,
                                                  I have no more.

Ez a vers egy hatalmas ívû spirituális és intellektuális építmény. Én most csak arra az értelmezésre szeretném felhívni a figyelmet a sok közül, amely a tizenhetedik századi írásmódra épül. "Sonne" a szentháromságbeli "fiú", s ugyanakkor az a fényt árasztó égitest, amely Donne és társai végeérhetetlen spekulációinak tárgya volt. A "done" szójáték a szerzõ nevével, a "more" pedig a szerzõ feleségének lánykori nevével . (Ha a ma ismert adatoknak hinni lehet, Donne felesége már halott volt a költemény születésekor.) Hajlamosak vagyunk rá, hogy lenézzük a szójátékokat, mivel a mi nyelvünk már nem olyan képlékeny és mágikus erejû, mint a tizenhetedik századi volt. Donne számára azonban a Krisztus és a nap, az önmaga és a halála, illetve a felesége és az életöröm közti összefüggések nem egy keresztrejtvény megfejtései voltak, hanem élete tartópillérei. Ilyen verset csak az írhatott, akit még nem korlátozott az állandósult helyesírás és a megcsontosodott nyelvi gondolkodás. Szerzõje biztosan hamarabb értette volna meg nálunk az aztékok könyveiben szereplõ szójátékokat (vér = víz, virág = szív), vagy a kínai mítoszt arról, hogy hogyan született az írás egy csillag fényének madarak lábnyomaival való egyesülésébõl.

A huszadik század végén élõ emberek többsége számára az olvasás örömtelen feladat. Fõ célja (még a regények esetében is) az információszerzés. A rögzített helyesírási és nyelvhelyességi szabályok megfosztották a nyelvet képlékenységétõl, mágikus erejétõl, és általánossá tették a néma olvasást. A cél: minél hamarabb a szöveg végére jutni, s a követendõ példa a gyorsolvasás. A gyorsolvasás megváltoztatja a szórendet, a szavak egy részét átugorja, a versmértéket negligálja, elrontja a külsõ és a belsõ hallást, tétlenségre kárhoztatja a hangképzõ szerveket, egyszóval megfosztja a nyelvet attól a fajta érzékiségtõl, ami nélkül nincs költészet. Olyan ez, mintha úgy akarnánk idõt spórolni, hogy evés - szaglás, rágás, ízlelés, emésztés - nélkül veszünk magunkhoz tápanyagokat. Még akik nem ismerik a gyorsolvasást, azok is gyorsolvasók módjára bánnak a szövegekkel. Minél hamarabb túl akarnak jutni rajtuk, és kímélni igyekeznek az érzékszerveiket. Az emberek már nem jegyzik meg és nem szavalják egymásnak kedves verseiket, s nem adnak velük nyomatékot mondandójuknak. Ehelyett népszerû regényekrõl, vagy inkább regények mozi- illetve tévéváltozatairól beszélgetnek. Az olvasás a video médium függvényévé vált. A fiatalok körében egyre általánosabb dyslexia elterjedésében szerintem fontos szerepe volt az olvasás deszenzualizálódásának. A dyslexiás tanulók között aránytalanul sok a magas I. Q.-jú, s úgy vélem, az olvasással szembeni ellenállásuk intelligens - ha nem is praktikus - válaszreakció a mai olvasási szokásokra.

A kortárs költészet közönsége másképpen viszonyul az olvasáshoz. A kortárs költészet több, az elõzõ három fejezetben ismertetett olvasási formát is felélesztett, újakkal egészítve ki õket. Sajnos azok számára, akik nem ismerik a mai poétikákat, a kortárs költõk munkái érthetetlennek tûnnek. Kialakult véleményük van az olvasásról, s ezért nem tudják, hogyan olvassák ezeket a képzõdményeket. Ha túlságosan hozzászoktak a deszenzualizált olvasáshoz, akkor egy nehéz idegen nyelvet, a hopit vagy az arabot is könnyebb elsajátítaniuk az alternatív olvasási módszereknél. Nehéz megjósolni, mit hozhat a jövõ. Talán a gyorsolvasás öngyilkos természete és az új technikai vívmányok avítt szokássá teszik az információszerzõ olvasást, s visszaváltoztatják azzá, ami volt: mûvészetté. Akárhogy is lesz, a versolvasás nem tartozik a kultúra fõáramához, s a költõk mindig kitalálnak valamit, hogy kívül is maradjanak ezen az áramon.

Az egyik legpozitívabb dolog, amit a kortárs költõk olvasóik számára ajánlanak, a kötelezõ szabályok hiánya a jelölés valamennyi szintjén. Donne-ról szólva kiemeltem, mennyire károsan hatott a helyesírás standardizálása a nyelv képlékenységére és mágikus erejére. A huszadik század számos költõje - William Morris, W.B. Yeats és Ezra Pound, hogy csak néhány nevet említsünk - ösztönösen úgy reagált erre a helyzetre, hogy nem tanult meg "helyesen" írni. Vagy hogy idõben még közelebbi példát említsünk: bill bissett (másokhoz hasonlóan) egyáltalán nem törõdik a helyesírási szabályokkal, s az intuíciójára hallgatva dönti el, hogyan kell egy szónak hangzania vagy kinéznie. Annak, aki ilyesmiket ír: "seek/ sum priva see its wintr fr reel now sins ystrday", a helyesírással kapcsolatos elõírások már semmit sem jelentenek. A merev ortográfiai szabályokhoz szokott olvasót zavarba hozzák az effajta trükkök, mert úgy érzi, hogy egy örök és egyetemes törvény szenvedett csorbát. Az intuitív helyesírás visszatér a költészetet eredeti forrásához, a szóbeliséghez: az olvasó csak akkor képes elolvasni a veset, ha ízlelgeti a szavakat.

bpNichol és Frank Davey "A nyitott vers prozódiája" címû tanulmányukban (Open letter, 5.2) egy katalógust szerkesztett a projektív versre és a belõle kinõtt irányzatokra jellemzõ jelölési megoldásokból, melyek többsége a sorvégekkel, a sorok pozíciójával és a központozással van kapcsolatban. A konkrét költészet és a nyelv központú költészet mûvelõi szintén kialakították a maguk jelkészleteit - néhány általam is használt eszközt épp az Open Letter említett számában mutattam be. Sokféle jelölési technika létezik, de alapvetõen mindegyikük intuitív alkotás, illetve egyéni találmány, és hiába keresnénk bennük következetességet. Két különbözõ költõ különbözõképpen használhatja ugyanazt a jelölést. Az olvasóknak több lehetõséget is végig kell próbálniuk, amikor egy új mûvel találkoznak. A szerzõ aktív alkotótársává válva különbözõ nézõpontokból kell megvizsgálniuk, addig mondogatva és fontolgatva magukban, amíg csak beható ismeretséget nem kötöttek vele. A jelölési rendszer teljes megértéséhez azonban csak akkor juthatnak el, ha a verset a költõ elõadásában is meghallgatják.

Miután Charles Stein és George Quasha elolvasta Ha a nap örökké ragyogna (Should Sun Forever Shine) c. könyvemet, megkérdezte, hogyan szoktam elõadni, mire én felolvastam néhány oldalt. Erre õk is felolvastak egy oldalt, bemutatva a maguk - két hangra hangszerelt - változatát. Az általuk megszólaltatott változat érdekes és megindító volt, de semmi köze sem volt az én elképzeléseimhez. Quasha és Stein tapasztalt olvasó és érzékeny elõadó, és az õ olvasatuknak ugyanannyi létjogosultsága van, mint az enyémnek. A lényeg az, hogy a két eltérõ felolvasás jóvoltából mind a hárman teljesebb képet kaptunk a mûrõl. Ha az olvasó érti a költõ szándékát, akkor még a félreolvasások is hozzásegíthetik a vers alaposabb megismeréséhez.

A hatvanas évek tipikus konkrét költeménye a triviális, önmagára vonatkozó és statikus képvers volt. Az olyan kis mûremekek, mint Emmet Williams munkái elvesztek a "fenyõ" szót karácsonyfa-alakzatba rendezõ gépelvények tengerében. A kortárs vizuális költészet megszabadulóban van a képi és mimetikus ábrázolás koloncától, s egyre inkább a gesztusok, a mozgásingerek és az archetípusok felé fordul. A vizuális költészet - mind a komplexitásra törekvõ, mind a minimalista változat - elmélyültebbé vált. A gondolkodás, az érzékelés és a cselekvés több szintjét veszi célba mint korábban, s a magányos megszólaltatásra, illetve közönség elõtti elõadásra is alkalmasabb. E fejlõdési tendencia két szélsõ példája a csend költészete és a multimediális performansz. Az utóbbi más mûvészeteket is magába kebelez, s gyakran több mûvész közös erõfeszítésének az eredménye. Ami a csend költészetét illeti: a csend nem hang-vákuum, hanem egy olyan állapot, amely felfokozhatja a szellemi érzékenységet, és finomíthatja a külsõ és belsõ hallást.

A projektív vers és a konkrét költészet szinte észrevétlenül alakult át performansszá és hangköltészeté. A hangsúly az elõadható vizuális szövegekrõl az olyan partitúrákra helyezõdik át, amelyeknek az az elsõdleges feladatuk, hogy a megszólaltatást segítsék, s csak másodsorban képek, illetve olvasmányok. E partitúrákra jó példa Jackson MacLow Szótár-gatha Peter Rose számára (Vocabulary Gatha for Pete Rose) címû munkája ( 7, 8. ábra), melyet nyugodt lélekkel be lehetne válogatni egy konkrét költészeti antológiába. Olvasói grafikának is tekinthetik. Miután elolvasták az elõadására vonatkozó utasításokat, megvalósíthatják a saját performanszukat - egyedül, vagy a barátaikkal közösen. Valószínûleg jobban értékelik majd a darabot, ha láttak már MacLow által irányított elõadásokat, s valószínûleg még jobban, ha már õk maguk is részt vettek ilyen elõadásokban. A személyes tapasztalatokkal rendelkezõ olvasók úgy olvasnak a performansz partitúrájából, mint a belsõ hallással rendelkezõ zenészek egy zenemû kottájából. Lehet, hogy a partitúra képét önmagában is figyelemreméltónak tartják, de az igazi örömöt a mû megszólaltatásában való részvétel jelenti számukra - s ez az egyszer már megtapasztalt örömérzet újabb MacLow darabok magányos olvasásakor is felidézõdhet.

Mac Low partitúrájának viszonylag könnyen követhetõnek és használhatónak kellett lennie, hiszen nem hivatásos elõadók, hanem egy rokonszenvezõ és hozzáértõ közönség számára készült. A közönség és a mûvész közti különbség itt elhomályosul. De vannak sokkal rejtelmesebb jelölési rendszerek is - lásd például a Négy lovas Szerenád 16 tételben (16 Part Suite) címû sorozatának egyik lapját a 9. abra [Four Horsemen: kanadai költõcsoport. (K.M.)] Ez a partitúra egy meghatározott csoport igényeit szolgálja. A Lovasok nem törõdtek a közérthetõséggel, számukra a Raul Hausman által bevezetett "optofonetikus" partitúra csupán munkaeszköz volt. Kétlem, hogy lenne olyan performer, aki reprodukálni tudná az elõadást pusztán a partitúra alapján, melyet grafikának is tekinthetünk, ha nem felejtjük el, hogy eredetileg másnak szánták. Minden megszólaltatásnak lehetnek sajátos értékei, melyekkel ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy a Lovasok továbbfejleszthessék a maguk produkcióját. Azok az olvasók, akik már jelen voltak a darab elõadásán, a partitúra révén elmélyíthetik ismereteiket - valahogy úgy, mint a hajdani aztékok, akik a dalnokok hallgatása közben könyvek képeit nézegették.

Egy partitúra egészen kevés szóból és betûbõl is állhat - lásd például a Philip Glass vagy Steve Reich zenéjéhez hasonló, minimalista elõadásra szánt darabokat - s van köztük olyan is, amely egyetlen szót, vagy más egyezményes jelet sem tartalmaz. A Lovasok munkáinak egy része szintén az utóbbi kategóriába tartozik, de a szavak nélküli lejegyzésnek valószínûleg Bob Cobbing a legfõbb mestere. Cobbing gyakorlatilag bármibõl partitúrát tud csinálni. Az általa publikált partitúrák többsége vizuálisan is hatásos, s grafikaként is megállja a helyét.

A vers a dalból jött létre, és még ma is szoros szálak fûzik hozzá. A költõk gyakran egy dallamot követnek írás közben, s még él a versek megzenésítésének szokása. Sok költõ bonyolult zenei struktúrákra alapozza mûvét. Némelyikük, mint például Theodore Enslin, alapos zenei képzésben részesült, és a zenei formák ismerete mûvük minden szintjén megnyilvánul. Vannak olyan hangköltészeti munkák, amelyeket egyforma joggal lehet zenének, dalnak vagy versnek nevezni. MacLow Szótár-gathájának jelölési rendszere beszédhangon történõ, énekes és zenei elõadásra egyaránt használható, s vannak költõk, akik eleve zenekísérettel elõadandó darabokat írnak. A költészet, akárcsak a zene, lényegét tekintve az idõbeliség mûvészete. A vers által keltett idõérzet a ritmustól függ, és ez a ritmus a vers egyik legjellemzõbb sajátossága. "Donne olvasásakor mérnünk kell az Idõt, s a szavak Idejét nekünk kell meghatároznunk az Élmény ereje alapján.", írta Coleridge, s ugyanezt önmagáról, Toby Olsonról, a Négy Lovasról, Louis Zukofskyról, Daphne Marlattról, Clark Coolidge-ról vagy a Beowulf hajdani dalnokáról is elmondhatta volna. A ritmikusság diszkrét egységekre is korlátozódhat - lásd például az angolszász találós kérdések megfejtéseit, vagy Pound Cantos-ának több részletét. Megnyilvánulhat a konkrét költemény térbeli elrendezésében, és természetesen az idõmértékes verselésben is, a jambusokban, daktilusokban, pentameterekben és trimeterekben. Vannak dalok, melyeket az élõbeszédnél gyorsabb tempóban kell elõadni (most hirtelen csak a Hölgy tutti frutti kalapban / Lady in the Tutti Frutti Hat /jut eszembe Carmen Mirandától), de az ilyen mûvek általában komikus hatásúak, s sokkal gyakoribbak a beszédtempónál lassúbb elõadást igénylõ darabok, az elnyújtott, kitartott szótagok, és a hangok közti jelentõségteljes szünetek. A hang az idõ függvénye: az, hogy milyen magas hangot hallunk, a hanghullámok rezgésszámától függ. Ha egy 33 1/3-os fordulatszámú lemezt 78-as fordulatszámon játszunk le, semmit sem fogunk érzékelni a zenébõl. Túl rövidek és túl gyorsak lesznek a hangok, megváltozik a ritmus, és a nagyobb fordulatszám a hangmagasságokat is eltorzítja. Egyebek mellett ezért kell a kortárs költészetnek szembeszállnia a gyorsolvasó villám-kommunikációval. A kortárs költészet sajátos jelölési megoldásai többnyire - vagy talán mindig - arra szolgálnak, hogy lelassítsák az olvasást, hogy az olvasót a kisebb nyelvi egységek alaposabb tanulmányozására, teljes súlyuk felismerésére, vagy legalább a szavak valós (értsd: beszédbeli) idõben történõ érzékelésére ösztönözzék.

Az a fajta dal, amelybõl a költészet kialakult, nem létezhetett volna közönség nélkül. Tévednek a kritikusok, akik szerint a kortárs költészetnek nincs közönsége. A közönség nem túl népes, de ez a mûfaj elõnyére is válhat. Donne például csak a kevesekhez akart szólni. A kortárs költészet komolyabb mûvelõi viszonylag könnyen ismeretséget köthetnek egymással, s az utóbbi két évtizedben rendezett számos felolvasáson, fesztiválon személyes kapcsolatba kerülhettek, s elbeszélgethettek szinte mindenkivel, aki érdeklõdött a munkáik iránt. A felolvasások után tartott összejövetelek sokszor ugyanolyan fontosak, mint maguk a felolvasások. A performanszok azért is nélkülönözhetetlenek, mert elõsegítik a versekben használt jelölési rendszerek jobb megértését. Bizonyos esetekben - mint például MacLow Gathájának elõadásakor - a mûvész és a közönség között nincs éles határ: a szerzõ a központi figura; néhány ember, aki máskülönben passzívan ülve figyelne, elõadóként csatlakozik hozzá, nekik pedig újabb nézõk adnak tippeket. Vannak költõk, akik az egész közönséget bevonják mûvük elõadásába. Pauline Oliveros gyakran él ezzel a megoldással.

Manapság a költészet egy olyan mûvészet, amelynek nem annyira közönsége van, mint inkább résztvevõi vannak. A közönség túlnyomórészt írókból áll. Az olvasók gyakran nem pusztán kikapcsolódásra, megindító és felemelõ élményekre vágynak, hanem a saját írásmûvészetüket akarják fejleszteni. E szándék alaposabb, kritkusabb és intenzívebb olvasásra készteti õket. A fiatalabb költõk hajlamosak rá, hogy utánozzák az általuk csodált költõket, és az utánzás révén intim közelségbe kerülnek legkedvesebb mûveikkel. A hajdani másolók, Donne kortársai, az írnok szerzetesek, a kínai kalligráfusok és az azték könyvfestõk mind valami hasonlóra törekedtek. Mesterségükben járatos költõk is tanulnak társaik munkáiból, és azonosulnak velük: egy adott vers potenciális közönségéhez minden költõ hozzátartozik.

A kortárs költészet publikumának jelentõs része publikálással is foglalkozik. Vannak, akik csak egy egy folyóirat segédszerkesztõjeként tevékenykednek átmenetileg, vannak, akik saját folyóiratot adnak ki, s vannak, akik saját nyomdát tartanak fenn. Sok költõ a könyvkiadást is hivatásának tekinti. A költõ-kiadók általában figyelmesen és kritkus szemmel olvassák a kéziratokat, s ha a közlés mellett döntenek, nagy súlyt fektetnek az elõállítás minõségére. Ez a fajta tevékenység szorosabbra fûzi a költõk közti szálakat, kommunikációs csatornákat nyit az alkotók és a szélesebb közönség között, s lehetõvé teszi a szerkesztõk számára, hogy felmérjék: milyen és mekkora közönséggel számolhatnak. A publikálás másolás is, melynek révén a költõ-kiadó közelebb kerül az általa kiadott mûhöz. Az ügy iránt elkötelezett kiadónak egy személyben kell szövegelemzõnek, irodalomkritikusnak és alkalmazott grafikusnak lennie. A formatervezéssel, a tipográfiával, s esetleg a nyomtatással való bíbelõdés új jelölési és kivitelezési ötleteket adhat, és olyan mûvek megalkotásához nyújthat inspirációt, amelyek máskülönben meg sem születtek volna. Kétlem, hogy az utóbbi másfél évtizedben készített munkáim ugyanúgy festenének, ha nem foglalkoztam volna könykiadással és könyvnyomtatással. Az az elõállítási módszer, amelyet a költõ kiadóként alkalmaz, gyakran a saját munkáira is hatással van: az ofszet kiadók sokszor másképpen írnak, mint a magasnyomtatás szakértõi; d.a. Levy kiadványai stencilmásolatok, amitõl még esendõbbnek, számkivetettebbnek hatnak; az Elizabeth Press könyveinek szigorú dizájnja és hibátlan tipográfiája az általuk megjelentetett költõkre jellemzõ kimért precizitást tükrözi. A kiadványok korlátozott volta, a személyes terjesztés bensõséges és kollegiális légkört teremt - valami ahhoz hasonlót, amit Donne kéziratainak olvasói élvezhettek hajdanán.

A könyvmûvészet nem az individuális munkák szintjén hozza létre a maga jelrendszereit, hanem a könyv egészében teremti meg õket, az oldalak méretének, alakjának, a felhasznált anyagoknak, a köny formájának és tartalmának meghatározásával. Egy ilyen könyv olvasójának gesztusokból kell olvasnia, maga a könyv pedig performanszok, s ezzel más jelölési rendszerek alkotórészévé válhat. (10. ábra.) A mai költészettípusok mindegyikébõl merítõ könyvmûvészeti mozgalom eredetét a háziipari jellegû alternatív kiadók mikrovilágában kell keresnünk.

Napjainkban legalább húsz nagyobb költészeti iskola létezik Észak-Amerikában, s mindegyiknek tucatnyi alfaja van. Nincs uralkodó irányzat, így a költõk minden korábbinál nagyobb szabadságot élveznek. Vannak dogmatikus és kirekesztõ iskolák, s némely klikkek ellenségesen viszonyulnak egymáshoz, de aligha akad olyan költõ, aki a saját csapatának tagjaira korlátozhatná érdeklõdését és kapcsolatait. Az egyik klán tagjaira egy másik klánhoz tartozó is hatást gyakorolhat. Vannak, akik hûtlenné válnak korábbi szövetségeseikhez, és vannak, akik egyszerre több iskolát is támogatnak. A csoportok közti kölcsönhatások a legkülönbözõbb hibrideket hozzák létre, akik gyakran igen jó példák arra, amit a biológusok életerõs keveréknek hívnak. Nem árt tudnunk, hogy a költõ számára legalább olyan fontosak azok, akik ellen, mint azok, akikkel együtt dolgozik, s hogy még az ellentétek is termékenyítõek lehetnek. Az iskolák közti kölcsönhatások, amellett, hogy életerõs keverékeket eredményeznek, a jelölési rendszerekre is kihatnak, megakadályozzák állandósulásukat, és új távlatokat nyitnak.

A kortárs olvasók különbözõ módokon és különbözõ célokból olvasnak. Van, hogy a szöveg diktálja az olvasás módját, s van, hogy az olvasó igényei alakítják a szöveget. A tipikus olvasási folyamat a következõ részekre bontható: 1. a szöveg átfutása - konkrét vagy hangköltemények esetében ez annak a pontnak a megkeresését jelenti a papírlapon, ahol a költeménybe be lehet lépni; 2. a szöveg tüzetesebb vizsgálata, a jelölési rendszerrel kapcsolatos elsõ benyomások; 3. a szöveg figyelmes elolvasása a legmegfelelõbbnek ítélt módszerrel; 4. a szerzõ felolvasásának meghallgatása; 5. a szöveg újraértelmezése a szerzõ felolvasásának tükrében. Tegyük hozzá: az olvasó egyik fázisban sem csak némán olvas. S ezzel még nem feltétlenül zárult le a folyamat, mert következhet: A/ a szöveg leutánzása, vagy egyes részeinek felhasználása; B/ a szöveg elutasítása; C/ a szöveg publikálása; D/ újabb kölcsönhatásokat eredményezõ személyes kapcsolat kialakítása a szerzõvel. Természetesen más olvasási folyamatok is elképzelhetõek. Kezdõdhet a dolog azzal is, hogy az olvasó meghallgatja a költõ felolvasását, illetve megtekinti a költõ munkájából készült performanszt. Vagy azzal, hogy az olvasó elégedetlen a saját munkájával, és a megoldás keresése közben találkozik a szöveggel stb.

Bármilyen versolvasási stratégiát választ is az olvasó, valamennyi készségét kamatoztathatja, és a kölcsönhatások lehetõségei szinte kimeríthetetlenek. A jelölési rendszer napjainkban nem egy állandósult szabálygyûjtemény, hanem a kortárs mûvészeti gyakorlat legkülönbözõbb területeit egyesítõ közeg.

Tört és Redukált Nyelvek Intézete
(Institute of Broken and Reduced Languages)

Light and Dust

Angolul [English text]

English text copyright © 1983, 1996, and 2000 by Karl Young;
Hungarian translation 1999 by Koppány Márton.

A Tört és Redukált Nyelvek Intézete,
valamint a Light and Dust közös vállalkozása